Kirekesztettek – részlet

Első rész

1.

Árnyék lehajtotta a fejét és behúzta a vállát, hogy kisebbnek tűnjön, mint valójában, az emberek mégis kitértek az útjából, néhányan még az út túloldalára is átmentek. Talán azt hitték, kunyerálni akar tőlük, de a műanyag pohár a kezében nem pénzgyűjtésre szolgált, hanem tele volt sűrű levessel, amit az ingyenkonyháról szerzett. Az is lehet persze, hogy a járókelők egyszerűen csak félelmetesnek találták. Hetek óta nem vágta le a szakállát, és a haja már majdnem a válláig ért. A többségnél hajlott háttal is magasabb volt. Piszkos farmert, bakancsot és elnyűtt dzsekit viselt, amelynek a gallérját feltűrte, az alatta hordott pulcsi kapucniját pedig mélyen az arcába húzta. Pontosan annak látszott, aminek akart: a több ezer városi hajléktalan egyikének.

Az útjába eső első bejáraton betért a Tündérkertnek keresztelt közparkba. Az erdős, bozótos terület, amelyet keresztül-kasul szeltek az aszfaltozott, vagy csak kavicsozott séta- és kerékpárutak, nagyjából háromszáz hektárt foglalt el a központi városrész keleti peremén. A sétányokat sötétedés után is megvilágították a napenergiával működő fáklyák, de Árnyék nem használta ezeket az útvonalakat, inkább a fák között haladt, egészen a szoborparkig. A város minden részéből ide hordták össze a megmaradt alkotásokat, egykori híres emberek és történelmi események mementóit. Árnyék időnként elolvasta a neveket, amelyek nem mondtak neki semmit: Petőfi, Kossuth, Lenin, Nagy Imre. Egy elpusztult világ maradványai voltak csupán.

A Péter nevű valódi hajléktalant az egyik katonákat ábrázoló szoborcsoport talapzatánál találta meg. A férfi a negyvenes éveiben járt, de kinézett hetvennek. Piszkos, szürke haja a feje tetején megritkult, a tarkóján viszont hosszúra nőtt. Amikor mosolygott, látszott, hogy alig van foga, de egy ideje már nem mosolygott. Az oldalán feküdt, a takaróba bugyolálva, amit Árnyék pár napja hozott neki. Csak rongyos nadrágszára és sáros bakancsa lógott ki a takaró alól.

Árnyék letérdelt a férfi mellé, és finoman megérintette a vállát. Péter lassan nyitotta ki a szemét, és kábán pislogott néhányat.

–  Á… te vagy az… – a hangja rekedt volt, és a néhány kimondott szó után hosszasan köhögött. Nem szólította a nevén, mert nem tudta. Árnyék hosszú ideje nem árulta el senkinek, hogy hívják és majdnem ugyanolyan hosszú ideje nem is beszélt senkivel.

Segített felülni a beteg férfinak, és a kezébe nyomta a levest. Péter keze annyira remegett, hogy Árnyéknak végül abban is segítenie kellett, hogy a szájához emelje a poharat, és igyon. Péter úgy tíz évvel ezelőtt jelent meg a parkban, akkor még szálfa termetű férfi volt, és igen beszédes. Mostanra az utca felzabálta, ahogy mindenki mást is. Szenvedve megitta a levest, aztán lihegve a szobor talapzatának támasztotta a hátát. Árnyék elővett a zsebéből egy kötött sapkát, és átadta, a férfi pedig hálásan a fejébe húzta.

– Kösz. Azt hiszem, tüdőgyulladásom van. De a gyógyszer, amit tegnap hoztál, kicsit segített. Szerintem már nem vagyok annyira lázas.

Ez önámítás volt, és Árnyék úgy sejtette, a férfi nem gondolja komolyan, amit mond, hiszen a testéből érezhetően áradt a lázas forróság, a szeme zavarosan csillogott. Árnyék pontosan tudta, hogy Péter haldoklik, a halálos betegség szaga lengte körül.

–  Itt maradsz velem egy kicsit? – kérdezte a hajléktalan.

Árnyék bólintott, és leült, aztán hagyta, hogy a férfi nekidőljön.

– Sose értettem… – Péter hangja egyre gyengült, minden második szó után szárazon köhögött, vért permetezve az állára. Árnyék nem mondta neki, hogy ne beszéljen. – Itt mindenki pusztul, elfogy… de te nem. Tíz éve ismerlek, és semmit sem változtál. Mintha csak tegnap váltál volna hajléktalanná. Azt hiszem, most már értem…

Sokáig nem szólt semmit, csak szaggatottan lélegzett.

– Add majd oda a holmimat valakinek, jó? Nem sok, de talán…

Árnyék bólintott.

– Már nem félek – folytatta a beteg. – Azt hiszem, téged az Úr küldött, szóval biztosan létezik… a másvilág. Ott talán minden jobb lesz. – Fáradtan lihegett, de még nem akarta elengedni az életet. – Bízhatnál jobban az emberekben – suttogta. –  Ha elmondanád, ki vagy valójában, itt senki sem árulna el.

Árnyék továbbra sem szólt semmit, csak a kabátja ujjával letörölte a vért Péter szájáról. Ha elmondaná, valójában kicsoda, csak megvetéssel találkozna. A haldokló férfi azt gondolta, ő valami csodás, természetfeletti lény, de valójában szörnyeteg volt. Péter tovább beszélt, de egyre összefüggéstelenebbül, múltbeli eseményekről és elvesztett emberekről. Aztán csak lélegzett. Aztán már azt sem.

Árnyék lecsukta a férfi szemét, majd átnézte a halott holmiját. A többszörösen foltozott hátizsákban maroknyi egyforintost, meg húsz- és ötvenfillérest talált, néhány pólót, zoknit, alsóneműt. A pénzt a nadrágja zsebébe süllyesztette, a ruhákat majd odaadja valakinek, vagy leadja valamelyik szállón. Összehajtotta a takarót, betette a hátizsákba, a sapkát visszagyűrte a zsebébe, és lehámozta a holttestről a kabátot, amely még viszonylag használhatónak tűnt.

Egy utolsó pillantást vetett a férfira, akit tíz éve ismert, de aki még a nevét sem tudta. Nem érezte, hogy értesítenie kellene bárkit is. Majd a közterületesek vagy a szemétszállítók megtalálják, és jelzik a hatóságoknak.

Besötétedett, mire maga mögött hagyta a holttestet. A megvilágított sétányokon még mindig jártak néhányan, ezért Árnyék inkább újra a szabad összevisszaságban burjánzó fák takarásában haladt. Egy fiatal pár kézen fogva andalgott tőle néhány méterre, egy idősebb férfi pedig a kutyáját sétáltatta. Az állat gyanakodva pislogott Árnyék felé, és inkább az ellenkező irányba húzta a gazdáját. Az utak közötti részekkel a közterületesek mindig csak annyit foglalkoztak, hogy a növényzet ne foglalja el a sétányokat, egyébként viszont engedték, hogy a természet végezze a dolgát. A fák ágai szinte egymásba kapaszkodtak a magasban, alattuk pedig sűrű, bokros részek és füves területek váltogatták egymást, a talajt szinte teljesen beborította az avar.

Árnyék végül egy tisztáson állt meg, várta, hogy a park teljesen kiürüljön, közben a fák suttogását hallgatta.

–  Beképzelt szemetek… – motyogta maga elé. A nap során ezek voltak az első szavai, és ezek is csak a fáknak szóltak. Manapság szinte kizárólag hozzájuk beszélt, és egyre jobban gyűlölte őket.

Árnyék hosszú percekig állt mozdulatlanul, aztán amikor egy ideje már nem érzékelt semmi mozgást, elindult a sétánnyal párhuzamosan a park északi határa felé. Itt egy szabályos kör alakú kis terecskét alakítottak ki, a közepén szökőkúttal, melynek szoborkompozíciója játszadozó tündérgyerekeket ábrázolt, hegyes fülekkel és apró szárnyakkal a hátukon. Ironikus.

A magasra nőtt fák ágai védelmező lugasként borultak a szobrok és a köréjük felállított padok fölé. A szökőkút mellett, pontosan a tér középpontjában egy különleges fa állt. Alaposan meg kellett nézni ahhoz, hogy az ember rájöjjön, valójában két fa nőtt olyan szorosan egymás mellé, hogy a törzseik szép lassan eggyé váltak, egymás köré csavarodtak elválaszthatatlanul. A két fa nemcsak zöldellt, hanem virágzott is, ami így októberben már meglepő lehetett volna, de nem érdekelt senkit. Az egyiknek kék, a másiknak piros virágai voltak, de mivel az ágaik is egymás köré tekeredtek, úgy tűnt, mintha egyetlen fának lennének kétféle színű virágai. Árnyék ezeket gyűlölte a legjobban, de mégsem tudott ellenállni a késztetésnek, hogy újra és újra visszatérjen ide.

Leült az egyik padra, szemben a fával, és egy darabig úgy bámulta, mintha a legutálatosabb élőlény lenne a világon, aztán a lábait felhúzva az oldalára feküdt a padon, hogy aludjon néhány órát.

2.

Közeledő léptek zaja ébresztette fel. Öten-hatan tértek le éppen a parkon kívüli járdáról a kaviccsal felszórt sétányra. Árnyék felkelt, és behúzódott a padok mögé, vissza a sötétségbe.

Néhány perc múlva a teret hat fiatal, bőrkabátot és farmert viselő, festett hajú férfi foglalta el. A holdfény megcsillant az acél fülbevalóikon és piercingjeiken, megvilágította a kék különböző árnyalataiban pompázó frizurákat. Egyikük kék helyett vad lilát választott. A fickók hangosak voltak és részegek.

Árnyék feszülten figyelte, ahogy a csapat letelepedett a téren. Elfoglalták mind a négy padot, ketten pedig leheveredtek a kút peremére. A beszélgetésük és hahotázásuk smirgliként dörzsölte Árnyék agyát.

–  Hugyoznom kell – jelentette ki a lilahajú, és már el is kezdte kigombolni a nadrágját, majd odalépett a különleges kettős fához.

–  Ezt ne csináld! – Árnyék pusztán az ösztöneitől vezérelve lépett ki a sötétből, mire a hat punk egyszerre fordult felé. A lilahajút nem hatotta meg a figyelmeztetés. Árnyék hallotta, ahogy vizel, és érezte a hozzá társuló szagot is. A keze ökölbe szorult. Ne hívd fel magadra a figyelmet! Még simán hátat fordíthatsz…

–  Te vagy a bentlakásos parkőr, vagy mi a fasz? – kérdezte az egyik kékhajú vigyorogva. A lilahajú közben már fel is húzta a cipzárját és hangosan felnevetett.

–  Mit szólnál, ha megörökíteném ezt a pillanatot, he? – A srác a zsebébe nyúlt, kés villant a kezében, és a fa törzse felé mozdult.

Árnyék minden óvatosságot elfelejtett. Átvetette magát a padokon, egyetlen ugrással a lilahajú mellett termett, hátracsavarta a kést tartó karját, majd nagyot taszított a kölykön. A kés a szempillantás töredéke alatt Árnyék kezében volt, messzire a bokrok közé hajította. A vidámság eltűnt a srác arcáról, most már dühösen meredt Árnyékra, ő pedig hallotta, ahogy a többiek is mind felállnak és köréjük gyűlnek.

–  Ezért kicsinálunk, te mocsok! – kiáltotta valamelyik.

Árnyék hátratolta a kapucnit a fejéről, és mély levegőt vett.

–  Csak hagyjátok békén a fákat – mondta halkan. Olyan ritkán beszélt, hogy a hangja rekedt volt, és szinte fájt a torka a szavaktól.

–  Lófaszt se érdekelnek a fák! – morogta a lilahajú és Árnyékra szegezte a kését. – Te izgalmasabb célpont vagy, mint egy nyomorult fa.

A punk a hátsó zsebéből egy boxert húzott elő. Árnyék körbepillantott a többieken. A telihold fénye mellett nem is volt szükség a fáklyákra, hogy mindent tisztán lásson. Mindegyik fiatalnál volt boxer, hármuknál kés is. Árnyék kissé oldalra fordult, és mindkét térdét behajlította. A punkok egyszerre támadtak rá, de képzetlenek voltak és részegek, inkább csak zavarták, mint segítették egymást. Árnyék először azokra koncentrált, akiknél kés is volt. Az elsőnek kicsavarta a kezéből a fegyvert és elhajította. A másodikat ököllel orrba vágta, amitől a fiú azonnal elterült és úgy is maradt. A harmadiknak valószínűleg eltörte a csuklóját, amikor kirúgta a kezéből a kést. Valami életre kelt benne, már nem is értette, miért nem akart korábban verekedésbe keveredni. Ez olyan egyszerű volt.

Hanyagul félrehajolt egy ütés elől, megpördült, és kinyújtott kézzel, tenyérrel ütötte mellkason az oldalról érkező támadót. Nem tett felesleges mozdulatokat, minden ütés célba talált, de annyi józan esze azért maradt, hogy ne okozzon súlyos sérülést.

A villogó fények és a szirénák hangja sem zökkentette ki a küzdelemből.

Már nem is a parkban volt, hanem egy múltbéli csatatéren. Az érkező rendőrök az elméjében fekete egyenruhát viselő katonák voltak. De valamiért hiányzott a fegyver a kezéből. Az első katonát hasba rúgta, a másikat a rúgásból guggolásba érkezve, ököllel vágta gyomorszájon.

Valami a vállába mart, és az egész testén fájdalom cikázott végig. Hátranyúlt, és valamiféle vezetéket tépett ki a lapockája tájékáról. A gondolatai egy pillanatra kitisztultak. Ezek nem katonák, hanem rendőrök, és ami eltalálta, az egy rendőrségi sokkoló volt.

Ez éppen csak tudatosult benne, amikor a második sokkoló is eltalálta, ezúttal az oldalán. A fájdalom intenzív volt, az izmai görcsösen összerándultak, és térdre rogyott. Nem bánthatja a rendőröket!

Megadásra emelte a karját, de a vele szemben álló harmadik rendőr már ki is lőtte felé a sokkolót. A vezeték végén lévő apró tű Árnyék nyakába mart, az áram a nyaki verőéren keresztül mintha a szívéig futott volna le.

Azonnal elvesztette az eszméletét.

3.

Aliz az órájára pillantott, miközben végigsietett a rendőrkapitányság földszinti folyosóján. Már több mint két óra eltelt azóta, hogy a hívást kapta, de eddig nem tudott elszabadulni a kórházból. Hétvége volt, és ügyeletes vezető rezidensként minden problémával őt találták meg.

A rendőrök leterheltek voltak, de alapos kiképzést kaptak a zavart vagy betegnek tűnő gyanúsítottak kezeléséről. Aliz maga is számos ilyen tréninget tartott már, így remélte, hogy a rendőrök eléggé érzékenyek voltak, és nem okoztak nagyobb bajt. A recepciós pulthoz lépett és türelmesen megvárta, amíg az ügyeletes befejezi a folyamatban lévő telefonbeszélgetést. A pult mögött plakát hirdette a tavaszi ünnepségsorozatot, amit Új-Európa megalakulásának huszonötödik évfordulója alkalmából rendeznek. Kicsit még korainak tűnt, de a városban egyre több helyen lehetett látni ezeket hirdetményeket. A recepciós letette a telefont, és Alizra nézett.

– Várföldi doktor – mutatta fel Aliz az igazolványát. – Köves nyomozó hívott.

–  Igen, azonnal szólok neki.

Köves nyomozó a negyvenes évei elején járt, Aliz már többször találkozott vele. Halk szavú, de határozott fellépésű, tapasztalt rendőr volt, a nő igazán kedvelte. Most nagyjából kétszer olyan kimerültnek látszott, mint amilyennek Aliz érezte magát a huszonnégy órás ügyelete vége felé járva. A férfi arcán több napos borosta sötétlett, az ingujját feltűrte, a nyakkendője meglazítva, gyűrötten csüngött a nyakában.

–  Aliz! Örülök, hogy maga van ügyeletben. Azt hiszem, ez a fickó finom bánásmódot igényel.

Kezet ráztak, aztán a nyomozó a kihallgatóhelyiségek felé indult.

–  Az éjszakai járőrök szedték össze. Nyilvánvalóan hajléktalan, összeverekedett egy csapat punk kölyökkel. Pontosabban jól elverte őket. A járőrök szerint olyan volt, mint aki transzban van, nem reagált a felszólításokra, végül sokkolót kellett használniuk.

–  Akkor miért nincs kórházban?

–  Nem engedte, hogy megnézze az orvos. A járőrök azt mondták, háromszor is eltalálták, de ezt erősen kétlem, mert alig néhány percig volt eszméletlen. Szerintem a kollégák csak szégyellik, hogy egy láthatóan zavart hajléktalan majdnem elbánt velük. Nincs igazolványa, de talán katona lehetett. Ujjlenyomatot vettünk, de hetekbe is telhet, amíg találunk valamit a nyilvántartásban.

–  És ő mit mondott?

Közben elérték a kihallgatót, és Köves kinyitotta az ajtót, előre engedve Alizt. A megfigyelő helyiségbe léptek, ahonnan egy üvegfalon keresztül láthatták a gyanúsítottat.

–  Semmit. Ami azt illeti, egy árva szót sem szólt, mióta behozták.

A férfi hátrabilincselt kézzel, lehajtott fejjel ült a földhöz csavarozott fém széken, így Aliz az arcát nem láthatta. Főleg mivel sötét, nagyjából vállig érő, sűrű és gubancos haja függönyként takarta el. Első ránézésre fizikailag elég jó állapotban volt egy hajléktalanhoz képest. Több helyen összefoltozott pulóvert viselt, de így is látszott, hogy a felsőteste kifejezetten izmos.

–  Tud még mondani valamit?

–  Én rajta hagynám a bilincset – mondta a nyomozó, de amikor Aliz elé tartotta a tenyerét, engedelmesen beleejtette a kulcsot. Az ilyen helyzetekben a bizalomépítés volt az alapszabály, és nem kelthet bizalmat, ha megkötözve tartja a páciensét.

Aliz levette és felakasztotta a kabátját, a kulcsot egyelőre a farmerja zsebébe csúsztatta, aztán kinyitotta a kihallgatóhelyiség ajtaját, és belépett. A férfi azonnal felnézett rá, és mintha egyetlen pillantással felmérte volna. A szakálla ugyanolyan sötét és bozontos volt, mint a haja, de korántsem látszott olyan ápolatlannak, mint amire Aliz számított, és amilyenek eddigi tapasztalatai alapján a hosszabb ideje utcán élő és pszichésen zavart emberek szoktak lenni.

–  Várföldi Aliz vagyok, orvos – mutatkozott be.

Leült a férfival szembe, az asztal másik oldalára. Az asztal ugyanúgy fémből volt, és mint a székek, ez is a padlóhoz volt rögzítve.

–  Elárulja a nevét? – kérdezte.

A férfi nem válaszolt, mereven figyelt. Érdekes, szürke szeme volt. A pupillái némileg tágnak látszottak, ami lehetett a sokkolás hatása, de akár valami gyógyszeré is. Aliz az asztalra helyezte a táskáját, elővett egy kis elemlámpát meg a sztetoszkópját.

–  A nyomozó azt mondta, nem akarta, hogy megvizsgálják, de szerintem fontos lenne, ha tényleg elektromos sokkolót használtak magán.

A férfi továbbra sem reagált, de határozott gyanakvással figyelte Aliz mozdulatait.

–  Érti a nyelvet? – kérdezte, nem törődve a férfi hallgatásával. Feltételezte persze, hogy ezt már a rendőrök is megkérdezték.

Igaz, hogy a magyar volt az általánosan használt nyelv a központi tartományban, de gyakran lehetett találkozni olyanokkal – főleg a menekültek és a perifériáról származók között – akik egyáltalán nem, vagy csak gyengén beszélték. Sokan voltak olyanok is, akik kevert nyelvet használtak. A férfi alig láthatóan bólintott, ami némi előrelépést jelentett.

– Rendőrökre támadt, ami komoly bűncselekmény, de Köves nyomozó úgy gondolja, magának inkább segítségre van szüksége. Ezért hívott engem.

Aliz halkan, nyugodtan beszélt, és óvatos mozdulatokat tett, követve a megszokott protokollt. A férfiből sugárzott a feszültség, és Aliz értette, miért feltételezték róla, hogy katona volt. Az a hipervigilancia látszott rajta is, amely a peremvidékről visszatérő katonák jelentős részét jellemezte, csak valahogy talán még erősebben, mint Aliz korábbi páciensei bármelyikénél.

A sarokban volt egy csap és mosogató, néhány műanyagpohárral. Aliz felállt, odalépett és megtöltött egy poharat, amelyet az asztalra tett.

– Azok a punkok a parkban megtámadták? Gondolom, ez előhozott jó néhány rossz emléket. Nem akarom bántani, itt senki sem az ellensége. Ha leveszem a bilincset, megígéri, hogy nem lesz erőszakos?

A férfi ezúttal határozottabban bólintott.

– Rendben.

Óvatos mozdulatokkal elővette a kulcsot, közelebb lépett. Minden mozdulat után várt egy pillanatot. A férfi minden rezdülését követte a tekintetével. Aliz kinyitotta a bilincset, és levette. A férfi nem moccant, kivárta, amíg Aliz visszaült a székre, csak akkor emelte fel a kezét és tette maga elé az asztalra.

–  Köszönöm – mondta Aliz, értékelve a gesztust. – Igyon!

A férfi felvette a poharat és belekortyolt. Az ujjai enyhén reszkettek.

– Meg tudja mutatni nekem, hol találta el a sokkoló? – kérdezte Aliz.

A férfi letette a poharat és a nyakára mutatott, aztán az oldalára, végül a lapockája irányába.

– Igazán fontos lenne, hogy meghallgassam a szívét. Ha háromszor is eltalálták, akkor nagyon magas a szívritmuszavar kockázata.

–  Jól vagyok – mondta a férfi halkan.

Szóval tud beszélni. Alizban az is felmerült, hogy a férfi talán nem nem akar, hanem nem tud beszélni. A katonák nem ritkán tértek haza maradandó sérüléssel, és sajnos az ilyeneket érte utol leghamarabb a hajléktalanság. Nem mutatta ki a meglepettségét, teljesen természetesen kezelte, hogy a férfi végre megszólalt.

– Nem szédül?

A férfi megrázta a fejét.

– Nem lát homályosan?

Újabb fejrázás.

– Nem fájnak az izmai?

Megint csak nem. Ez utóbbit Aliz nehezen tudta elhinni, és így azt sem tudhatta, a korábbi válaszok igazak voltak-e.

– Szed valamilyen gyógyszert?

Nem.

– Esetleg olyasmit, amit nem orvos írt fel?

Nem.

– Elmondom, mi a helyzet, rendben? A kórházi elhelyezését fogom javasolni. Ha ebbe önként beleegyezik, akkor egy rendőrautó átszállítja a Központi Kórházba, és kap egy ágyat a pszichiátrián. Ott tudunk segíteni, idővel talán munkát is találunk magának. Ha nem egyezik bele, őrizetbe fogják venni. Akkor is kivizsgálják és valószínűleg akkor is a pszichiátrián köt ki, csak a zárt osztályon. Tudom, hogy nem tűnik valódi választásnak, de mégis fontos. Dönthet arról, hogy akar-e segítséget.

Ez volt az első és legfontosabb lépés, Aliz mindig törekedett arra, hogy a döntést a beteg hozza meg. A férfi látszólag ténylegesen elgondolkodott, majd bólintott, és ezt Aliz jó jelnek vette.

–  Rendben. Köszönöm, hogy bízik bennem.

A regény e-könyvben megvásárolható a legtöbb on-line könyváruházban:

https://moobius.hu/konyv/regeny/young-adult/volgyi-viktoria/kirekesztettek/

https://www.libri.hu/konyv/viktoria_volgyi.kirekesztettek.html

https://www.lira.hu/hu/ekonyv/szorakoztato-irodalom-1/fantasy/kirekesztettek-ekonyv-epub-mobi

Ha más posztok is érdekelnek az oldalról, kérlek, iratkozz fel: