Szívdobbanás – részlet

Dani kihúzta magát a bakon, amikor elérték Meszlen határát és a földekről hazafelé ballagó falusiak látótávolságba kerültek. A néhány tucat, kapát, kaszát és egyéb szerszámokat cipelő földműves nagy része asszony volt, kisebb része idős férfi. Minden egyes településen ugyanezt tapasztalták, hiszen a férfiak nagy részét besorozták. Április közepéhez mérve a levegő szinte nyáriasan meleg volt, Dani mégis megborzongott.

– Sok lesz itt a beteg? – kérdezte Mamó Dani háta mögül.

Az idős asszony szavait kicsit eltorzította a szájában tartott pipa, de Dani számára ez így volt természetes. Bólintott, anélkül, hogy hátranézett volna.

A nap nagy részében egy nehéz szülésnél segédkeztek, ami fizikailag is megterhelő volt, így Mamó az elmúlt egy órában a bak mögött, a ponyva árnyékában pihent. Dani hátra nyúlt a bakról és gyengéden megszorította Mamó ráncos, de még mindig erős kezét, aki erre csak mosolygott.

– Semmi baj, fiacskám, ne aggódj! Csak egy kicsit elfáradtam, de már el is múlt. Köszönöm.

És valóban, fürgén átsiklott a bakra és leült Dani mellett, átkarolva a fiú vállát, ő pedig egy pillanatra a vállára hajtotta a fejét. Közben már elég közel értek a helyiekhez, hogy azok is felfigyeljenek rájuk.

– Elbeszélgetek kicsit ezekkel a jó emberekkel – súgta Mamó Dani fülébe. – Te addig maradj a kocsin!

– Igen, Mamó.

Barát, a vénülő lovuk olyan lassan poroszkált, hogy Mamó könnyedén leszökkent a szekérről. A falusiak megálltak és megbámulták őt is, meg a szekeret is. Néhányan intettek, mások mosolyogva bólintottak. Daniék ugyanazt az útvonalat járták évről-évre és Kósza Margót, a vándor bábát és gyógyító javasasszonyt mindenhol ismerték és szerették.

– Szükség van a faluban szolgálataimra? – kérdezte őket Mamó, aki sokszínű ruhájában úgy ragyogott a szürke falusiak között, mint egy virág a téli hóban.

Dús fehér haját vastag copfba fonva viselte, mint a fiatal lányok. A fonat vége a derekát érte. A virágmintás szoknya alól kitűnt a fekete nadrág szára és a szintén fekete férfi csizma. Sötétvörös bársonykabátja combközépig ért, a kabát ujját könyékig feltűrte a meleg miatt, így kilátszott alóla a fehér ing. Dani mellénye ugyanabból az anyagból készült, mint Mamó kabátja, a derekára kötött kendő pedig a virágos szövetből maradt, amiből Mamó a szoknyát varrta magának. Mindkét alapanyagot a csepregi szabótól kapták két évvel ezelőtt, miután világra segítették az iker fiait. A ruhájuk hasonlósága is azt mutatta, hogy ők ketten egy családhoz tartoznak.

– Két várandós asszony van mindössze, de betegeink vannak bőven. – Egy ősz bajuszú, kopaszodó öreg válaszolt, de mások is bólogattak. – Terjed a tüdőbaj. Ha tud rá praktikát, az jól jönne.

Mamó mosolygott és kacsintott.

– Nincs olyan baj, amire az öreg Margó ne tudna legalább enyhítő gyógyírt nyújtani. Leállíthatjuk valahol a szekeret? – kérdezte aztán a körülötte állóktól, miközben a kerékhez ütögetve kipucolta a hamut hosszúszárú pipájából, amit aztán zsebre vágott.

– Az udvaromban. – Jelentkezett egy középkorú asszony. – Enyém a második porta, az út bal oldalán.

Dani a mutatott irányba fordította Barátot, aztán leugrott és kitárta a kaput.

– Fizetni nem nagyon tud senki – folytatta közben az asszony.

– Nem baj az! – felelte Mamó. – Mindenki nehéz időket él manapság. Ha megetethetjük a lovat és mi is kapunk némi ételt, az pont elég lesz.

– Ez csak természetes, hisz maga annyit segített már nekünk! A mi asztalunknál, amíg csak élek, jut vacsora magának és a fiának is. Épp az én idősebb lányom az egyik, aki gyermeket vár, az urát meg két hónapja bevitték katonának. Szegény lányt nagyon megviseli.

Amíg a beszélgetés folyt, Dani leállította a szekeret, és kifogta Barátot, aztán csak állt a ló mellett, a nyakát simogatta, az állat pedig szeretettel a fiú vállára hajtotta a fejét.

– Piroska! – kiáltott az asszony, majd magyarázatképp hozzátette: – A kisebbik lányom.

Egy barna hajú lány jött ki a házból, tizenöt év körüli, nagyjából egykorú Danival. Könyéktől hiányozott a jobb karja.

– Ó, hát rád emlékszem! – mosolygott Mamó. Dani is emlékezett rá, legalábbis a rengeteg vérre és a szétroncsolt alkart marcangoló fájdalomra.

– Maga mentette meg! – Az asszony mosolyogva karolta át a lány vállát. – Ahogy mondtam, nálam mindig lesz élelem és szállás Kósza Margónak! Ha akkor nem lett volna itt, a körzeti orvos miatt akár el is vérezhetett volna az én Piroskám.

Mamó szerényen mosolygott. Az anyja intésére, Piroska Danihoz sietett.

– Gyere csak! Megmutatom, hol találsz zabot a lovatoknak – mondta barátságos mosollyal. Nem látszott rajta, hogy zavarná a végtag hiánya, kicsit sem rejtegette. Kerek szabályos arca, pisze orra és ragyogó zöld szeme volt, amit Dani egy futó pillantással állapított meg, aztán lehajtott fejjel követte a lányt az udvar hátsó részében álló istállóhoz.

– Ti a szekéren laktok? – kérdezte Piroska, miközben leplezetlen kíváncsisággal próbált bekukucskálni a szekér testét takaró vastag, halványpiros ponyva alá.

Dani bólintott. Már a társalgás gondolata is zavarba hozta, ha meg valaki ilyen közvetlenül kérdezgetni kezdte, általában mukkanni sem tudott. Ő inkább csak meghúzódott a háttérben és tette, amit kellett.

– Érdekes lehet folyton úton lenni, olyan sok emberrel találkozni.

Dani vállat vont. Hiába találkozott sok emberrel, senkit sem ismert igazán és őt sem ismerte senki.

– Nem vagy valami beszédes! Az itteni fiúknak bezzeg be nem áll a szájuk, de sok értelmes nem jön ki rajta, mintha mindig csak azon versengenének, ki tud nagyobb szamárságokat mondani…

A lány csak fecsegett és fecsegett. Dani annyira nem bánta, hallgatta, néha bólintott vagy vállat vont, közben megetette Barátot, majd szótlanul követte Piroskát a házba. Odabent már meg volt terítve öt főre. A várandós, idősebb lány, Anna merte ki éppen az ételt. Dani úgy becsülte, bő három hónap lehet még hátra a szülésig. Mamó megpaskolta a padot maga mellett, Dani pedig gyorsan le is ült. Mamó azonnal átkarolta, és felborzolta a haját a tarkóján.  

Sűrű krumplifőzeléket kaptak vacsorára. Dani lassan kanalazta az ételt és közben hallgatta, ahogy az asszonyok a háborúról beszélgetnek, mint mindenki, mindenhol. A család minden férfitagját elvitték már katonának, a szombathelyi laktanyában voltak alapkiképzésen, ezért az itt maradtak próbáltak minél több hírhez jutni a városból. Ezek arról szóltak, hogy a magyar hadsereg hamarosan a Szovjetunió ellen vonul. Dani nem tudta merre van az a Szovjetunió, de a házigazdájuk szeme könnybe lábadt, ahogy erről beszélt. Dani szerencsére még túl fiatal volt ahhoz, hogy elvigyék katonának, meg persze nem is szerepelt semmilyen állami nyilvántartásban, ahonnan behívhatták volna.

Néha figyelt más fiúkat, ahogy katonásdit játszanak és előfordult, hogy őt is hívták, de sosem csatlakozott. A fiúk valami hősies vagy éppen romantikus dolognak tartották a háborút és a katonaéletet, amit Dani nem tudott megérteni. A katonák célja az volt, hogy végezzenek az ellenséggel. Ki akart ilyesmit? A világ amúgy is tele van betegséggel, fájdalommal, miért akar bárki szándékosan még többet előidézni? Dani még a gondolattól is írtózott.

– Tudják, kik betegek a faluban? – kérdezte Mamó a háziaktól, amikor végeztek a vacsorával és Dani gondolatai is visszakanyarodtak a rájuk váró teendőkhöz.

– Persze, persze. Alig kétszázan lakunk itt, abból már huszonegyen betegek. Még ma este körbe akarja járni őket?

– Igen. Minél előbb, annál jobb. Húsvétra Szelestén kell lennünk és az már csak két nap.

Dani az orra alatt motyogva megköszönte a vacsorát, aztán kisietett, kezet mosott a kútnál, majd a szekérhez ment. A ponyva külön kis világ lapult, ami csak kettőjüké volt. Az egyik sarokban, színes takarók halma szolgált hálóhelyül. A ruháikat és edényeiket, Mamó néhány füveskönyvével együtt egy faragott ládában tárolták. Körben, a szekér vázára erősítve, zsákok és tasakok lógtak tele mindenféle gyógyfüvekkel, őrleményekkel, kenőcsökkel. Az ezekből áradó illat mindenbe beleívódott és az otthon érzését jelentette Dani számára.

Összegyűjtötte az egyik tarisznyájukba, amire majd szükségük lehet: kifőzött gyolcsot, láz- és fájdalomcsillapítót, kakukkfüvet, csipkebogyót, diófalevelet, kamillát, bodzavirágot és a többit, apró tasakokba csomagolva. Fogó, tű, olló, hátha esetleg sebet is kell kezelni valahol. A telepakolt tarisznyát a vállára vetette.

– A teát el ne feledd! – figyelmeztette Mamó a ponyva túloldaláról. Dani persze elfelejtette. Gyorsan felkapta a bőr kulacsot, és leugrott. Mamó már ott várta és átvette tőle a gyógyteát.

– A szemközti házban kezdjük – mondta.

A házat sűrű ködként borította be a betegség. Dani a zsigereiben érezte és egy pillanatra lehunyta a szemét. Hosszú éjszaka várt rájuk. Mamó megvizsgálta a beteget, Dani pedig vizet hozott a kútról, majd felrakta a gazdasszonytól kapott nagy fazékban forrni. A beteget a többiektől elkülönítve, a tiszta szobában fektették le. Száraz köhögése még a konyhában is hallatszott. Dani egy tálnyi forró vízzel a kezében lépett be a szobába és azonnal érezte a szorítást a mellkasában. Az épphogy nagykorúnak látszó, fiatal lány, félig lehunyt szemmel feküdt az ágyban, tátott szájjal kapkodta a levegőt, a lázas verítéktől a haja a homlokára és sápadt arcára tapadt.

– Kenj a mellkasára a kamillás kenőcsből, fiam – kérte Mamó. – De csak finoman, ne pazarold az erődet – tette hozzá súgva, egy sokatmondó pillantással.

Dani elővette a megfelelő dobozkát és letérdelt az ágy mellé, négy ujjal kimert egy adagot az illatos kenőcsből. Mamó közben kioldotta a lány hálóingét, annyira, hogy Dani hozzáférhessen a két mell között a szegycsonthoz, de a beteg szemérmét ne sértsék. Dani oda sem nézett, lesütötte a szemét és finoman szétterítette a lány bőrén a kenőcsöt. A tenyere alatt közben szétáradt a forróság.

– Egy kicsit melegnek fogod érezni, de segíteni fog – magyarázta türelmesen Mamó, magára irányítva a beteg figyelmét.

A Daniban lévő gyógyító erő – az áldása, ahogy Mamó nevezte – mint egy vad ló, próbált kitörni, de ő visszafogta. Épp csak annyit engedett, hogy a beteg a gyógyulás indulhasson. A lány felsóhajtott, mélyen és elégedetten.

– Pihenj csak! – Mamó megsimogatta a lány homlokát. – Holnapra sokkal jobban leszel.

Dani feltápászkodott. Egy pillanatra enyhe szédülés fogta el és le kellett hunynia a szemét. Mamó a kezébe nyomta a kulacsot, amiben az előre lefőzött tea volt. Dani nagyot kortyolt belőle. Mamó aggodalmas arccal figyelte a mozdulatait.

– Jól vagyok – próbálta megnyugtatni.

– Biztos vagy benne? Tegnap is hosszú napunk volt. Nem olyan nagy baj, ha mégsem érünk Szelestére Húsvét vasárnapra.

– De, de! Hiszen annyira várod már a misét.

Suttogva beszélgettek, bár szükségtelenül, mert a lány már el is aludt, nem hallhatta őket.

– Olyan jó fiú vagy. – Mamó átölelte. – Egyetlen anya sem kívánhatna magának jobbat. – Dani erre csak közelebb bújt hozzá és megpuszilta az arcát.

A következő órákban a falu házait járták. A többséget valóban a tüdőbaj gyötörte, de egy idős férfit a gyulladt foga kínzott, amit ki kellett húzni. Egy asszonynak elfertőződött egy vágott seb a tenyerén, azt ki kellett tisztítani. Mindenki azt mondta, hogy az Őri család Péter nevű kisfia a legbetegebb az egész faluban, így azt a házat hagyták utoljára. Mindig a legsúlyosabb esetet sorolták a végére, mert nem tudhatták, hogy utána Dani képes lesz-e még bármire. Nagyon későre járt, de a háziak persze ébren várták őket. Négy generáció lakott együtt, a beteg kisfiú, az anyja, a nagyanyja és a dédapja.

A gyermek haldoklott.

Dani azonnal tudta ezt, rá sem kellett néznie és persze Mamó is rájött, amikor megvizsgálta. Az ötéves kisfiú hörögve lélegzett, a bőre szinte elszürkült, a szeme kába volt a magas láztól. Az anya vörösre sírt szemekkel gubbasztott mellette, a nagyanya az egyébként is makulátlanul tiszta tűzhelyt törölgette, az öregember a kályha mellett pipázott, az arcán teljes reménytelenség.

– Segítünk rajta, ne féljetek! – ígérte Mamó.

Mamó gyógyszert kevert, borogatást tett a fiú mellkasára és homlokára, amire a gyermek szinte nem is reagált. Dani kiitta a kulacsból a maradék teát és próbált nem figyelni a mellkasát szorító fájdalomra. Milyen borzalmas lehet ez az érzés egy ilyen kicsi gyereknek, aki talán nem is érti, mi történik vele?

– Friss levegőre is szüksége van a gyógyuláshoz – magyarázta Mamó a családtagoknak. – Az kitisztítja a tüdejét. A fiam kiviszi kis időre az udvarra. Nektek pedig pihennetek kell, mert amikor jobban lesz, sok ápolásra lesz még szüksége. Feküdjetek csak le, vigyázunk rá néhány órát!

Mindez mese volt persze. A kisfiút semmilyen gyógyszer, pláne a friss levegő nem menthette meg, de a háziak hálásan és kicsit megnyugodva bólogattak.

– Óvatos legyél! – mondta Mamó Daninak. – Nézz körül jól odakint, mielőtt bármit teszel, nehogy meglásson valaki!

Dani engedelmesen bólintott. Amióta csak az eszét tudta, naponta többször hallotta ugyanezeket a figyelmeztetéseket. Gyengéden felemelte a fiúcskát az ágyról. Az apró, sovány testtel a karjában könnyed léptekkel sétált ki a hátsó udvarba, ahol aztán alaposan körülnézett, hogy nem lát-e valakit. A falu néma csendbe burkolózott, hiszen bőven elmúlt már éjfél. Dani a gyermekkel az ölében leült egy terebélyes diófa alá, a hátát a fa törzsének támasztotta.

A kisfiú alig volt eszméleténél, lehunyt szemmel, görcsösen lélegzett. Daninak fizikai fájdalmat okozott a vágy, hogy segíthessen rajta. A biztonság kedvéért még egyszer körülnézett, de maguk voltak.

Daninak igaziból nem kellett semmit sem tennie, mert a benne élő erő nagyon is ki akart szabadulni. Csak el kellett engednie. Ilyen súlyos állapotban lévő betegnél amúgy is csak az erő teljes szabadjára engedése jelentett megoldást. Dani érezte, ahogy nem csak a tenyeréből, hanem egész testéből kiáramlik a forróság. A gyermeket sugárzó fehér fény burkolta be, aztán a szeme felpattant.

Dani mindig attól tartott, hogy előbb-utóbb bekövetkezik Mamó és Tamás atya jóslata és a beteg, akit éppen gyógyít, elszörnyedve sikoltozni kezd, Danit boszorkánynak bélyegzik és bezárják, vagy még rosszabb. A kisfiú szemében azonban nem látszott rémület, csak boldog megkönnyebbülés. Dani érezte, ahogy a gyermek eddig szinte bénult tüdeje kitágul és mélyen beszívja az éltető levegőt. Az erő, amilyen hirtelen felragyogott, ugyanolyan hirtelen ki is aludt, a fény helyett Dani sötét karikákat látott és a feje ernyedten a fatörzsnek hanyatlott.

Homályosan látta, hogy Mamó az ajtóból figyeli. Dani pislogott, de olyan lassan, hogy mire újra kinyitotta a szemét, Mamó már ott állt mellette. Fáradtnak tűnt és öregebbnek, mint néhány órával korábban. A térdei ropogtak, amikor leguggolt Dani mellé.

– Beviszem a fiút – mondta. – Vissza tudsz menni a kocsihoz?

– Tudok még segíteni – motyogta Dani alig érthetően. Mamó rámosolygott és megsimogatta az arcát.

– Eleget tettél már. Segíteni másokon nehéz munka. Nos, vissza tudsz menni a kocsihoz, vagy megvársz itt?

Amíg Dani a válaszon gondolkodott, Mamó már fel is emelte az öléből a kisfiút. Dani a hátát a fának vetve feltápászkodott.

– Visszamegyek a kocsihoz – jelentette ki kicsit érthetőbben.

Mamó elégedetten bólintott és visszament a házba, Dani pedig botladozva elvánszorgott oda, ahol leállították a szekeret. Barát kedvesen nyihogva üdvözölte és megbökte az orrával, amitől Dani majdnem elvesztette az egyensúlyát, de azért remegő ujjakkal megvakargatta kicsit a ló horpaszát. Azután bemászott a kocsiba és lerogyott a takaróhalomra. Még a bakancsot sem rúgta le a lábáról.

Úgy érezte magát, mintha napokig gyalogolt volna étlen-szomjan, minden izma sajgott, de arra sem volt ereje, hogy vizet kerítsen magának. Álom és ébrenlét határán lebegett, halványan észlelte, amikor Mamó egy takarót terített rá, aztán a kocsi zörögve megindult. Némi idő elteltével megálltak, a ponyva felemelkedett, beáramlott a hűs hajnali levegő, amitől végigfutott a hátán a hideg. Mamó lefeküdt mellé és magához ölelte.

Dani csak ezután aludt el.