Felemelkedés

Elhatároztam, hogy idén megpróbálom elemezni az olvasott könyveket írói és szerkesztői nézőpontból. De nem akarom elveszíteni az olvasói élményt, ezért valószínűleg csak azokat a dolgokat fogom kiemelni, amik különösebb elmélyülés nélkül feltűnnek.

Szeretném hangsúlyozni, hogy ezek nem kritikák. Nem szeretem mások írásait kritizálni. Ha egy könyv nagyon nem tetszik, akkor azt abbahagyom, nem fogom csak azért végigolvasni, hogy szidhassam és panaszkodhassak miatta.

Nos, az első regény, amit idén befejeztem, Nicholas Binge Felemelkedés című műve. Különösen érdekessé teszi, hogy ez egy első könyv, ami azonnal világsiker lett, és számos nyelvre, így magyarra is lefordították. (Nálunk az Agave Kiadó gondozásában jelent meg és Binge tavaly a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál egyik vendége is volt.)

Nekem tetszett, négy csillagot adtam rá a Goodreads-en. Főleg a témája ragadott meg, mert sokat foglalkozik a szabad akarat versus eleve elrendeltség kérdésével, sok más dolog mellett.

A történet röviden: Harold Tunmore korábbi orvost, jelenlegi fizikust beszervezik egy expedícióra, ami körül rengeteg a titok. A Csendes-óceánból ugyanis váratlanul kinőtt egy hatalmas hegy, magasabb, mint bármely más hegy a bolygón és az elsőként felküldött kutatócsapat tagjai vagy eltűntek, vagy fura állapotban tértek vissza. Magát a történetet Harold leveleiből ismerjük meg, melyeket az expedíció alatt írt az unokahúgának. Az egész valójában egy könyv a könyvben konstrukció, mert a leveleket Harold testvére találja meg több mint harminc év elteltével és aztán megjelenteti ezeket.

A regény sci-fi, horror elemekkel. Egy kutatócsoport egy elszigetelt helyen félelmetes és titokzatos jelenségeket fedez fel, és a csoport tagjai egymás után kezdenek furán viselkedni és/vagy meghalni. Olyasmi, mint A gömb vagy A dolog és sok más hasonló történet. A csoport egyik tagja Harold ex-felesége és az események közben Haroldnak nem csak a veszélyekkel, hanem a traumatikus személyes élményeivel is szembe kell néznie.

Amiről viszont leginkább beszélni szeretnék, az az ELŐSZÓ (PROLÓGUS).

A könyv viszonylag hosszú előszóval kezdődik (huszonegy oldal), amit Harold testvére mesél el egyes szám első személyben. Gyakorlatilag vagy hetven év történetét foglalja össze, mert elmondja milyen volt Harold gyerekként, milyen volt a kapcsolatuk felnőttként, hogy tűnt el Harold évekre, aztán hogy tért vissza a családhoz egy rövid időre, aztán hogy tűnt el megint. Ezután halottnak nyilvánítottak, majd véletlenül a testvér egy barátja megpillantotta őt egy vidéki elmegyógyintézetben. A testvér oda utazik (ekkor már mindketten hetven fölött vannak), beszél Harolddal, aki nem sokkal később öngyilkos lesz, így a nála lévő levelek a testvérhez kerülnek, aki megjelenteti ezeket egy könyvben. Mindezek után kezdődik az érdemi történet.

Az írástechnikai tanácsok között gyakran szerepel, hogy kerüljük a prológust. Főleg kezdő íróként. Főleg az olyan prológust, amiben egy olyan karaktert mutatunk be, akinek utána nincs igazi szerepe a történetben. Itt lényegében ez történik, bár tény, hogy a testvér nagyon sokat beszél Haroldról, valójában elmeséli röviden az élettörténetét, és bemutatja, hogy milyen ember (vagyis hogy a testvér szerint milyen ember, mert később kiderül, hogy soha nem ismerte igazán). Bizonyos értelemben tehát a főszereplőt ismerjük meg a prológusban is, és ezáltal a könyv egészében láthatjuk a különbséget abban, hogy látja őt egy külső szemlélő és ezzel szemben, hogy látja ő saját magát.

Az első néhány oldalnak az egyik legfontosabb szerepe, hogy behúzza az olvasót. Ezért az első fejezetbe vagy az első néhány oldalba kell valamilyen horog, ami felkelti az olvasó érdeklődését és arra készteti, hogy tovább olvasson. (Ezért problémás, ha olyan szereplő uralja a prológust, aki utána nem fontos, mert ezzel megtévesztjük az olvasót. Behúzzuk egy szereplővel, aki aztán eltűnik. És lehet, hogy utána a következő fejezettel is sikerül behúzni, de kezdhetjük elölről a munkát és könnyen lehet, hogy lesz olyan, akit elveszítünk.)

A konkrét esetben a prológus nem csak Haroldot mutatja be, hanem a két testvérét, egy barátot és az unokahúgot. Ugyanakkor az első mondat a következő: Az öcsém huszonkilenc évvel ezelőtt tűnt el.

Ez nyilvánvalóan felkelti a figyelmet, mert rögtön találkozunk egy titokzatos eseménnyel, egy rejtéllyel. És valójában a történetnek folyamatosan a rejtély a fő lényege, én is ezért olvastam tovább mindegyik fejezet végén, mert meg akartam tudni, mi történik és a mi a titokzatos hegy létének és működésének magyarázata.

Az előszó a kutatócsoport történethez képest harminc évvel később játszódik, így egyértelműen tudjuk, hogy főszereplőnk túléli azt a kalandot, amiről a regény egyébként szól. Azt is tudjuk, hogy ezt nem teljesen tiszta tudattal éri el, hiszen egy elmegyógyintézetben van és láthatóan zavart. Így aztán Harold életéért nem is aggódhatunk a történet során. Ettől persze a történet nem lesz tét nélküli, mert Harold elsődleges célja nem is az életben maradás, hanem a rejtély megoldása.

A prológusban látjuk, hogy Harold mennyire zavart. Ez az egész történetnek ad egy bizonytalanságot. Végső soron nem tudhatjuk, hogy a levelek a valóságról szólnak-e, vagy csak Harold képzeletében zajlottak az események, így próbálva feldolgozni a korábbi hibáit.

Szóval ennek a prológusnak vannak magyarázatai. Ad a történetnek egyfajta found footage hangulatot. Megteremti a megbízhatatlan narrátor képét és így teremt egy megfelelő horgot. De ez talán megoldható lett volna egy rövidebb bevezetővel is. És biztos vagyok benne, hogy vannak, akik az előszót túl hosszúnak tartották.

Persze nem tudom, hogy Nicholas Binge mivel indokolta saját magának az előszó szükségességét. Mindenesetre bizonyítja a regény megjelenése, hogy minden írástechnikai szabály csak ajánlás és mindenre ellenpéldát találni. Azt is bizonyítja viszont, hogy ha használok valamilyen eszközt, akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen előnyei és hátrányai vannak, mi a funkciója a konkrét esetben és az adott funkciót milyen más eszközökkel tudnám esetleg megoldani.

Ja, és azt sem lehet elfelejteni, hogy a sci-fi (és fantasy) olvasók sokkal toleránsabbak a prológusokkal kapcsolatban, mint más zsánerek olvasói. Ezt is érdemes szem előtt tartani.

Ti olvastatok már olyan könyvet, ahol zavarónak találtátok az előszót?