Az atombomba története

Minden máshoz képest viszonylag ritkán olvasok tudománytörténeti könyveket. Hubert Mania Az atombomba története című könyve (ami korábban Láncreakció címen jelent meg magyarul), ilyen. Valójában kutatási, anyaggyűjtési céllal kezdtem el olvasni.

Második befejezett regényem, a Szívdobbanás (amiről mostanában elég sokszor írok…) a második világháború idején játszódik, és már írás közben elkezdtem gondolkodni a lehetséges folytatásán. Olyan ötletek merültek fel bennem, amik kapcsolódtak valamilyen módon az atombombához. (És Norvégiához, ahová tavaly el is jutottam :) , azt is nevezhetjük anyaggyűjtésnek).

A könyv nagyon érdekes, még úgy is, hogy a fizikai és a kémiai ismereteim nem túl magas szintűek és voltak dolgok, amiket nem teljesen értettem. De azt hiszem, nagyon sokat tanultam belőle. Nem az atombomba politikai, katonai vagy morális történetét meséli el (bár részben kitér ezekre is), hanem a tudományos kutatás történetét, a radioaktivitás felfedezésétől a sikeres kísérleti robbantásig. (Egyáltalán nem szól magáról a Japán elleni támadásról, csak egyes tudósok erre vonatkozó előzetes véleményéről.)

Mindeközben pedig megismerjük azokat a tudósokat, akik szerepet játszottak ebben a folyamatban, és nem csak azokat, akiket mindenki ismer. Hubert Mania úgy írja le ezeket a kutatókat, mint egy regény karaktereit. Kicsit olyan az egész, mint egy több főszereplős sci-fi, amiben a szereplők története jó ideig külön-külön halad előre és olvasóként izgatottan várod, hogy ezek az iszonyatosan egyedi és érdekes karakterek végre összetalálkozzanak, mert tudod, hogy abból valami nagy dolog fog kisülni. Vagy valami borzalmas.

Ami igazán lenyűgöző, hogy ezek a zseniális fizikusok (néha kémikusok, vagy más szakterület művelői) mennyire kevéssé voltak szakbarbárok. Azt várná az ember, hogy ők aztán biztosan egész életüket a fizikának szentelték és ez részben persze igaz is, de emellett a világ, mint egész érdekelte őket, beleértve a például a művészeteket is. Sokan zenéltek közülük, vagy imádták a verseket és például a zene és a fizika között rengeteg párhuzamot fedeztek fel.

Talán furcsa ilyet mondani egy ismeretterjesztő könyvre, de Szilárd Leó lett a “kedvenc szereplőm” ebből a könyvből és nem csak azért, mert magyar. Azt hiszem ő az, akit mindenképp szeretnék valamilyen módon szerepeltetni majd a regényemben is. Egy igazi kívülálló különc zseni volt, aki a láncreakció elméletét például egy H.G. Wells regény alapján ötölte ki. Valószínűleg rettenetesen idegesítő is lehetett, mert állandóan megjelent olyan helyeken, ahová nem hívták (pl. kutató laboratóriumokban) és megosztotta a javaslatait, ötleteit és kritikáit. Amik néha egészen vadak voltak.

Szóval, a róla való további anyaggyűjtés felkerült a listámra. (Találtam a neten egy róla szóló angol nyelvű életrajzot, ami elvileg magyarul is megjelent, úgyhogy most próbálom azt felkutatni.)

Tudom, hogy marhára le vagyok maradva, de amikor befejeztem a könyvet, gyorsan megnéztem az Oppenheimer című filmet is. A címből persze gondolhattam volna, hogy ez nem elsősorban az atombombáról szól, hanem kifejezetten Oppenheimerről, de azért persze voltak benne kapcsolódó részek. (Szerepelt benne Szilárd Leó is, méghozzá Haumann Máté alakításában, igaz kábé két percig.) De a legtöbb jelentős tudós egyébként nem kapott túl sok időt és feltűnt egy csomó ismert színész kábé nulla szerepben. Gondolom mindenki benne akart lenni Christopher Nolan Oscar projektjében.

Na jó, ez nem egy filmkritika akar lenni. És őszintén szólva még csak azt sem sikerült eldöntenem, hogy tetszett-e a film vagy sem. Az biztos, hogy nem lett a kedvencem. Ez egy életrajzi film, ami talán kicsit túl epizodikus, az első fele különösen és úgy éreztem, a korai Oppeneheimert nem ismertem meg eléggé ahhoz, hogy igazán együtt érezzek az idősebb énjével. Volt néhány nagyon erős jelenet és erős színészi alakítás, főleg az utolsó harmadban, de közben meg egy csomó karakter csak jött-ment és nem igazán tudtunk meg róluk semmit.

Vissza a könyvhöz, mert igaziból arról akartam írni. Mindenkinek ajánlom, akit kicsit is érdekel a téma, mert rendkívül olvasmányos, annak ellenére is, hogy nagyon sok tudományos információt tartalmaz és tényleg nagyon jól bemutatja a tudósokat, mint embereket. Az is tetszett, hogy nem csak az Egyesült Államokban dolgozó tudósokkal foglalkozott, hanem például a németekkel is.

Rendkívül érdekes (és elborzasztó), hogy olyan emberek, akik alapvetően nem értettek egyet az országuk politikai vezetésével, hogy kerültek mégis bele ebbe a fegyverkezési versengésbe. Például a legfontosabb német szereplő, Werner Heisenberg, aki úgy lett a vezető atomkutató a háború alatt, hogy harmincas évek végén még súlyos támadásoknak volt kitéve (például “szőke zsidónak” nevezték az SS lapjában) és rengeteg lehetősége lett volna arra, hogy elhagyja az országot, de mégsem tette.

Egyértelműen öt csillagot kapott tőlem a Goodreads-en és jó néhány ötletet adott a jövőbeli regényhez is! :)