Az iskolában tanulunk olyat, hogy fogalmazás. Amikor én általános iskolás voltam, akkor a fogalmazás (vagyis egy történet) szerkezetét úgy tanították, hogy van bevezetés – tárgyalás – befejezés. (Mostanában láttam, hogy ezek helyett használják az előzmény – esemény – következmény felosztást ami talán kicsit többet mond, de nem sokkal.) Az írásról szóló könyvek jóval többet foglalkoznak a történetek szerkezetével és azzal, hogy milyen elemek láthatók általánosságban egy sikeres regényben, novellában, filmben. Többféle elmélet van erről és egyes könyvek mást és mást hangsúlyoznak, de vannak mindenhol visszatérő elemek. Ezek közül egy a történet közepén található fordulópont (angolul általában midpoint), van aki úgy nevezi ezt az igazság pillanata, James Scott Bell például tükör-pillanatként azonosítja.
Egy regény nagyon hosszú és a cselekményt általában egy sor fordulópont viszi előre, olyan pillanatok, melyekben a főszereplő számára megváltoznak a dolgok. A történet közepén azonban egy olyan fordulópont van általában, amikor tényleg minden megváltozik. Úgy szokták ezt leírni, hogy a főszereplő ezen a ponton szembenéz önmagával (innen származik a tükör-pillanat kifejezés) és valami nagyon jelentős felismerésre jut. Lényegében azt ismeri fel, amiről a történet valójában szól. Persze nem oldja meg a problémát, mert akkor vége lenne a történetnek, de felismeri, hogy merre kell elindulnia, hogy meg tudja oldani a végén.
Én ezt az egész szerkezet dolgot nagyon érdekesnek találom, szeretek erről olvasni. Sok író úgy érzi, hogy ezek “szabályok”, amik korlátozzák az alkotást, de ez valójában természetes folyamat. Amikor olvasunk (vagy nézünk) egy történetet, akkor elvárjuk, hogy bizonyos időszakonként történjen valami és ennek van egy természetes üteme. Ha ehhez képest elcsúszik egy történet, akkor unatkozni kezdünk, vagy nehézzé válik követni a túl sok váratlan fordulatot. (Minden alól vannak kivételek persze és vannak olyan filmek vagy írásművek, amiknek nem feltétlenül az a célja, hogy elmeséljenek egy történetet, hanem például egy érzést vagy hangulatot akarnak átadni, de itt nem is ezekről van szó.)
A történet szerkezetét nagyon jól lehet filmeken tanulmányozni, mert az egyhuzamban végig lehet nézni, és az idő múlásával könnyen látható, hogy például mikor érjük el a közepét és mi történik ott. Amúgy is nagyon sok írástechnikai fogalom a forgatókönyvírásból ered és a mai világban, amikor az emberek sokkal nagyobb számban néznek filmeket, mint olvasnak regényeket, az olvasók jó része a szórakoztató regényektől valami nagyon hasonlót vár el, mint a filmektől.
Az egyik kedvenc filmem a Szárnyas fejvadász 2049 (aki még nem látta, nézze meg!), és tudjátok annak melyik jelenet van pontosan a közepén? (Amikor a tükör-pillanatra gondolok, nekem ez a kedvenc példám és sokszor eszembe jut, amikor a saját regényeimmel foglalkozom.) Ha eddig még nem láttad a filmet és meg akarod nézni, ne olvasd tovább, mert itt spoilerek is következnek!
Szóval, pontosan a film közepén az történik, hogy K (Ryan Gosling karaktere) elmegy a memóriakészítőhöz, aki elmondja neki, hogy az emléke a faragott lóról valódi. Ami számára azt jelenti, hogy ő egy valódi ember, vagy legalábbis sokkal inkább az, mint eddig gondolta. A jelenetben a két szereplő egy üvegfal két oldalán ül, egymással szemben, mint egymás tükörképei. Ezt pedig csak tovább erősíti, hogy valójában a memóriakészítő az, akinek ebben a pillanatban K hiszi magát. És szinte másodpercre pontosan a film közepén K-ból kitörnek az érzelmek egy pillanatra, olyan erővel, amilyet addig még egyszer sem láttunk korábban. Emberi érzelmek. Ebben a pillanatban a főszereplő szembenéz azzal, hogy ki is ő valójában. Bizonyos értelemben téved, de a lényegben nem, mert ő sokkal inkább emberi, mint sok valódi ember a történetben. Szerintem ez az egyik legtökéletesebb középpont, amit valaha láttam.
A történet közepén a felismerés sokféle lehet, ez sokszor a sztori jellegétől is függ, többek között például a zsánertől. Ha inkább cselekményközpontú történetről van szó, akkor lehet, hogy a főszereplő nem saját magáról döbben rá valami fontosra, hanem az eseményekről, amelyeknek éppen részese. Ez nagyon jellemző például a krimikben és thrillerekben, ezekben gyakran félúton derül ki valami nagyon fontos információ, ami fordulatot hoz az “ügyben”. A romantikus történetekben sokszor pont a történet felénél jön rá a főszereplő, hogy vonzódik a másik főszereplőhöz, vagy sokszor ekkor áll be fordulat a kapcsolatukban (pl. ekkor történik az első csók).
A te kedvenc történetednek mi történik a közepén? Emlékezetes pillanat?
Völgyi Viktória 