Tavaly olvastam már Hilde Otsby kreativitásról szóló könyvét. Ő egy norvég író, tavaly voltam Norvégiában is, és igencsak megcsapott a norvég életérzés, így amikor hazajöttem elővettem ezt a könyvet. Úgy gondoltam, a coaching oldalamon már megosztott bejegyzést, kicsit átírva, itt is közzéteszem, hiszen az írás és a kreativitás szorosan összefügg egymással.
Mindössze nyolc napot töltöttem Norvégiában tavaly, és ennyi idő alatt nyilván nem lehet megismerni egy országot és az ott élő embereket, de azért lehet szerezni egy első benyomást, ami nekem nagyon bejött. A könyv ezen érzés alapján nagyon is norvég. Egyenesen, már-már egyszerűen fogalmaz, a tartalom mégis rendkívül összetett. A gondolatok úgy kapcsolódnak egymáshoz, ahogy a vizek Norvégia területén. Egy folyóból egy másik lesz, ami beleömlik egy fjordba, a hóréteg vízesésekké olvad és gleccsertavakká, és az egész rendszer a mélyebb tengerekből és az óceánból fakad. A könyvben szó esik születésről, sőt újjászületésről, életről, halálról, boldogságról, depresszióról, szabad alkotásról és analitikus gondolkodásról, művészetekről és tudományról. Összekapcsolódik benne az Aliz csodaországban és a neurológia.
Csupa olyasmiről van benne szó, ami engem is foglalkoztat. Tudományos ismeretterjesztés egybefűzve a szerző saját élményeivel és Lewis Carrol híres meseregényével.
A könyv azt kutatja, hogy honnan jön a kreativitás, honnan jönnek a rendkívüli, meglepő, váratlan ötletek? A szerző kipróbál egy sor, a kreativitás előhívására javasolt módszert, a jógától a szenzordeprivációs kamráig, elmondja nála mit váltottak ki ezek, de bemutatja a tudományos hátterüket is. Vannak beszélgetések kreatív emberekkel, köztük nagyon sok norvéggal. Ráadásul mindez onnan indul, hogy Hilde Ostby egy balesetben enyhe agyrázkódást szenvedett, aminek akadt néhány tartós következménye (például váratlan íráskényszer, némi érzelmi összeomlással fűszerezve).
Egy ismeretterjesztő könyvtől nem vár az ember mély érzelmeket, de Hilde Ostby egyébként regényíró és egyes részek engem kifejezetten meghatottak. Szinte egy teljes fejezet foglalkozik például azzal, hogy a halál (a halandóság, mint absztrakt élmény, és egy szeretett személy halála konkrétan), hogy befolyásolja a kreativitást.
Van egy fejezet az oktatásról is, és arról, hogy az iskolarendszer mennyire nem szolgálja a kreativitás kibontakoztatását. Majd leírja, hogy néz ki egy iskolai nap Norvégiában harmadik osztályosok számára, amin szerinte (és a szakértők szerint) javítani kellene, én meg csak ámulok, mert amit leír az olyasmi, amiről mi itt Magyarországon maximum csak kreatívan álmodozhatunk.
A könyv mindenesetre segített felismerni, hogy az én kreativitásomat bizony igencsak jól szolgálta az általános iskola, ha nem is szándékosan, amikor kifejti, milyen összefüggés van az unalom és a kreativitás között. (Bár az unalom helyett én inkább talán a semmittevés, vagy az ingerszegény környezet kifejezést használnám.)
A kreativitás forrása az agyban az ún. alapműködési hálózat, ami akkor aktiválódik, ha nem kell semmilyen feladatot végrehajtani, ha nem ér minket külső inger. Agyunknak ez a része teszi lehetővé a gondolati vándorlást, az álmodozást, vagy ahogy én hívtam egész gyerekkoromban: a képzelődést.
Az ismertetett kutatási eredmények szerint, azoknál a gyerekeknél, akik az iskolában gyorsabban végeznek a feladatokkal, de be kell várniuk a többieket, sokkal gyakrabban aktiválódik az alapműködési hálózat. Ez kívülről úgy néz ki, hogy elterelődik a figyelmük, merengenek, elkalandoznak, vagy éppen csak bambulnak. Ilyenkor valójában idejük van arra, hogy feldolgozzák a korábban szerzett információkat, emlékeket, belső világukkal foglalkozzanak és saját magukkal, mindez pedig a kreativitás egyik legfőbb forrása.
Az iskolában én rengeteg időt töltöttem ilyesfajta tevékenységekkel, amíg a tanárok az osztálytársaimat próbálták fegyelmezni, vagy rávenni a tanulásra. Végülis tehát, örülhetek, hogy végigunatkoztam az általános iskolás éveket!
Ahogy Hilde Ostby írja: „Az unalom egy fantasztikus világ kapuja. Az unalom, a gondolatban tett utazás kapuja…ami után az álmodozás következik.”
Bár azt továbbra is fenntartom, hogy erre nem az unalom a megfelelő szó, mert valójában én ilyenkor nem unatkoztam, hanem elmerültem a képzeletemben, ami az egyik legkedvesebb elfoglaltságom volt (vagy lehet, hogy még most is az). Lényegében ugyanazt az élményt váltja ki, mintha olvasnék vagy filmet néznék. De persze az alapműködés során mindenkinek máshová – a saját érdeklődési körének megfelelő irányba – kalandoznak a gondolatai.
A mai világban, ahol folyamatosak a külső ingerek, sokkal nehezebb átállni az alapműködési üzemmódba, de megéri. Próbáld ki, hogy akárcsak negyedórára mindent kikapcsolsz magad körül, leülsz vagy lefekszel a padlóra, behunyod a szemed és hagyod a gondolatokat áramolni. Először lehet, hogy a rád váró teendőkre gondolsz, meg arra, hogy nincs időd itt üldögélni, de ne hagyd magad! Lehet, hogy azután majd pont kiváló ötleted támad arra, hogy tudod gyorsabban megoldani az előtted tornyosuló feladatot. Vagy kitalálsz egy új receptet, vagy azt, hogy mit vegyél a barátodnak születésnapjára, vagy eszedbe jut egy munkahelyi újítás, vagy épp egy regényötlet.
És zárásként egy csodálatos dolog, amiről szintén a könyvben olvastam. (Csak azt bánom egy kicsit, hogy nem az utazás előtt, mert erre rákérdeztem volna!)
A norvégokat rettenetes erővel foglalkoztatja a környezetvédelem, a klímahelyzet. Ez ugyanakkor sokszor összekapcsolódik az emberekbe vetett hittel, ami így a jövőbe vetett hittel is egybeforr. Mindezt megtestesíti a Future Library Project. 2014-ben indították el ezt a százéves tervet, melynek során először is ezer fát ültettek el Oslo mellett. Azóta pedig minden évben felkérnek egy írót, hogy írjon egy regényt, melynek kéziratát elhelyezik ebben a Future Library-ben. Száz év múlva, vagyis 2114-ben kivágják a fákat, papírt készítenek belőlük és kinyomtatják a megírt regényeket. Az első kéziratot Margaret Atwood adta le, aki annyiszor írt már a világ összeomlásáról, mégis hisz abban, hogy száz év múlva lesznek olyanok, aki ezt a tervet befejezik és olyanok is, akik elolvassák a regényét.
Itt lehet erről többet megtudni:
Völgyi Viktória 