Markovics Botond az egyik legismertebb magyar sci-fi író, ez a regénye is a Zsoldos-díj (az egyik legrangosabb – és egyben legvitatottabb) magyar sci-fi-fantasy irodalmi díj egyik jelöltje lett idén, simán lehet, hogy meg is nyeri. Én viszont nagyon nehezen boldogultam vele és végső soron nem is nagyon tetszett. Vannak benne nagyon jó és érdekes dolgok, meg vannak benne olyan dolgok, amik végtelenül felidegesítettek. Elég régen voltak olyan regényszereplők, akik ennyire felbosszantottak volna.
Ha nem jutottam volna már nagyjából az első harmadánál arra, hogy szeretnék írni erről a témáról, akkor lehet, hogy be sem fejezem az olvasást. Így is, volt hogy napokra félretettem.
A regény cselekménye (ahogy a címben is szerepel) az, hogy a jövőbeli világunkat felfalja egy másik univerzum, amit Szupraverzumnak neveznek és amelynek eléggé borzalmas szabályai vannak. Arról szól a történet, hogyan reagál erre a veszélyre a világ, a politika, a tudomány, a társadalom. A főszereplők testvérek, akik nagyjából ehhez a három szférához kapcsolódnak. Emily egy tudós, aki próbál tudományos megoldásokat találni az emberiség menekülésére, Diali az egyik politikai diktatúra áldozata, majd bérgyilkosa lesz, Kaito pedig a társadalom egy részének spirituális vezetőjévé válik.
Kétségtelenül sok mindenen elgondolkodtat, de az emberkép, amit a regény tükröz, olyan távol áll tőlem, hogy ettől számomra az egész hiteltelenné válik. Az összes szereplő, de tényleg az összes, végtelenül önző, az emberiség vezetői is azok és a főszereplők is. A három testvér mindegyike átmegy borzalmas dolgokon, amik miatt persze, együttérzek velük, de rögtön az első néhány fejezetben, amikor megismerjük őket, borzalmasan önző döntéseket hoznak. (És igen, a regény egyik témája, hogy létezik-e szabad akarat és, hogy dönthettek volna-e egyáltalán máshogy. De maga a szerző jut arra a végkövetkeztetésre, hogy igen, tehát ezzel maximum csak magukat mentegetik.)
Na de mi az a KIKE hányados és hogy kerül ide? Ez nem a regényben szereplő tudományos jelenség, hanem egy írástechnikai kifejezés. Eredetileg Orson Scott Card sci-fi írótól származik, de a jelentése az eredetihez képest egy kicsit bővült és alapvetően a következőkről szól:
E szerint a modell szerint, egy regénynek (vagy éppen novellának) négy fő eleme van: környezet, információ, karakter és esemény (ez utóbbit inkább cselekménynek lehetne nevezni, de akkor nem jött volna ki jó betűszó gondolom, és Card is az “event” kifejezést használta).
A környezet az a világ, amiben a történet játszódik. Főleg a sci-fi és fantasy regények esetében előfordul, hogy ez a hangsúlyos elem, ennek bemutatása, ennek jellegzetességei azok, amik meghatározzák a történetet.
Ha az információ hangsúlyos, az azt jelenti, hogy a történet elején van valami kérdés, amit aztán meg kell válaszolni a végére. Ez tipikusan jellemző például a krimikre, ahol van egy bűneset és ki kell deríteni ki az elkövető és miért tette. De sci-fik esetén is előfordulhat, például amikor egy titokzatos esemény okainak a kiderítése lehet a lényeg.
A karakter-központú történetben a szereplők (elsősorban persze a főszereplő) fejlődése áll a középpontban. A főszereplőnek van egy problémája (alapvetően a személyiségében), amit meg kell oldania és ez a kulcsa az egész regénynek.
Az esemény (vagy cselekmény) központú történetben történik valami váratlan, felborul a világ rendje, amit aztán a szereplőknek meg kell oldaniuk. Ezeknek a történeteknek a középpontjában a cselekvés van, ilyenek a kalandregények, az akcióregények, azok a fantasyk, amikben a szereplőknek valami küldetésük van.
A legtöbb történetben egy vagy két elem kiemelkedik ezen négy közül, elsősorban azért, mert az író egyikben vagy másikban jó, vagy az érdekli. Másik oldalról pedig az olvasók is különböznek abban, hogy mire fogékonyak, mire irányul leginkább a figyelmük és ezáltal milyen történeteket szeretnek.
A legjobb történetekben szerintem ez a négy elem azért valamilyen egyensúlyban van és egyik sem lehet nagyon elhanyagolt. Engem olvasóként (és azt hiszem íróként is, bár ezt inkább csak remélem) a szereplők és a cselekmény érdekel legjobban, erre koncentrálok leginkább.
A Felfalt kozmosz viszont egy környezet-központú regény. (Card szerint az, hogy melyik elem a hangsúlyos egyben meghatározza a regény szerkezetét is. Egy környezet-központú regény azzal kezdődik, hogy szereplő belép abba a világba, amit a szerző be akar mutatni, a történet során megismeri és aztán azzal ér véget, hogy a szereplő távozik a világból – vagy egyes esetekben úgy dönt, hogy ott marad.) Ez a regény azzal indul, hogy először észlelik a Szupraverzum létezését és ezáltal a világ megváltozik, ezt a megváltozott világot ismerjük meg minden elemében és aztán azzal ér véget a történet, hogy a szereplő távoznak a világból.
A világ tényleg rendkívül érdekes, ráadásul folyamatosan fejlődik is, mert nagyon hosszú időtartamot fog át a regény (2426-ban kezdődik és 2557- ben ér véget). A főszereplőink viszont ezen hosszú idő alatt szinte semmiben sem változnak. Jó, ez így persze nem teljesen igaz, mert egy csomó új tudást szereznek, új szerepeket töltenek be, de nem változnak olyasmiben, ami igazán lényeges lenne. Önzők az elején, azok a közepén és azok a végén is. És persze, lehet ilyen regényt írni, lehetnek ilyen emberek, csak egyrészt szerintem nem feltétlenül ez volt a szerző szándéka, másrészt az ilyesfajta szereplő (bár mondhat valamit a világról), engem taszít.
Miután befejeztem a könyvet és végiggondoltam, mit is akarok írni, elolvastam néhány értékelést a moly.hu-n és a Goodreads-en is és mindegyik nagyon pozitív volt. A legtöbbeknek nyilván már nem is ez volt az első könyvük az írótól és végigolvasva ezeket, lényegében mindenki a a környezetet, a világ bemutatását, a tudományos és a filozófiai témákat dicsérte, vagyis nekik valószínűleg ez is volt a legfontosabb a könyvben. Ennek kellett hitelesnek lennie.
A szereplők ebben az értelemben másodlagosak, inkább csak szemek és fülek, melyeken keresztül a világot be lehet mutatni. Ezért is szóródnak részt a testvérek, hogy a világ különböző részeit mutathassák meg. Ha viszont ebben a világban olyan szereplők lennének, akiknek érthetők a motivációk és legalább egyikük (de ha lehet mindhárman) változnának a személyiségükben is, jutnának valami megalapozott érzelmi felismerésre, akkor ez a könyv kimagasló lehetne.
És szeretném ezt konkrét példával megmagyarázni, szóval ezután SPOILER következik és aki szeretné elolvasni a regényt és nem szeretne semmi további részletet, az ne olvasson tovább!
A regény elején a testvérek az apjukkal egy gyarmatosított bolygón, a Tanzeren élnek, mert a Földről kiutasították őket. Emily a legidősebb testvér az anyjuk bebörtönzése és halála után gyakorlatilag anyaként nevelte a két fiatalabb testvérét. Amikor megjelenik a Szupraverzum, az apjukat (aki ismert tudós) visszarendelik a Földre. És ezen a ponton a fiatalabb testvérek simán úgy döntenek, hogy az apjukkal mennek (aki nyilvánvalóan nem igazán foglalkozott velük eddig), mindössze azért, mert mindig is szerettek volna a Földre menni, Emily pedig úgy dönt, hogy nem megy velük, mert az anyja halála miatt gyűlöli a földi vezetőket. És nincs semmi más külső kényszer az elválásra, ez a saját döntésük és mindezek mellett azt kellene gondolnunk és éreznünk, hogy ők hárman végtelenül szeretik egymást. Főleg azért lenne ez fontos, mert a végkifejlet lényegében erre a szeretetre is alapoz.
És amúgy ez egy viszonylag könnyen megoldható probléma lett volna, mert hát a földi vezetés alapvetően elég gonosz, és a család (az anya politikai tettei miatt) büntetésben van, tehát simán lehetett volna egy magyarázat, hogy a fiatalabb gyerekeket kötelező visszavinni (mondjuk, hogy ezzel sakkban tartsák az apát), míg Emily (mondjuk, mert ő már idősebb volt, amikor a büntetést kiszabták) nem térhet vissza a Földre. Ilyen formában az elválás tényleg együttérzést váltana ki és a szereplők nem tűnnének egoistának. És az is hihetővé válna, hogy a történet végén Emily mindent (de tényleg mindent – kábé milliónyi ember sorsát) kockára tesz azért, hogy újra lássa a húgát. Így azonban ez csak egy újabb végtelenül önző cselekedet (és mindez úgy, hogy Emily közben bőszen hangoztatja, hogy ő eddig mindig mindent az emberiségért tett, akkor most megérdemli, hogy önző legyen…)
Oké, ez megint eléggé hosszú lett. :) Így aztán beérem ezzel az egyetlen példával.
Völgyi Viktória 