Tudok vajon bármilyen szinten objektíven írni egy olyan könyvről, aminek az utolsó száz oldalát végig bőgtem? El akarom olvasni a folytatást? El akarom olvasni T.J. Klune további regényeit? A válaszok sorban: valószínűleg nem, igen és igen. (Jót tesz a könnycsatornáknak. 😊)
Miután becsuktam a könyvet az jutott eszembe, hogy T.J. Klune valójában Pixar regényeket ír. (A Pixar filmeken is mindig sírok…) Az egész viccesen indul, néha kicsit karikatúra-szerűen, aztán szinte észrevétlenül megszeretteti veled a szereplőket. A kialakuló emberi kapcsolatok olyan szívmelengetőek, hogy amikor a szereplőknek búcsúzniuk kell egymástól, akkor persze megszakad a szíved. Még úgy is, hogy sejted, jó lesz a vége, de akkor meg azért sírsz, mert el vagy érzékenyülve.
A regény főhőse Linus Baker, aki tökéletes hivatalnok: szorgalmas, precíz, fegyelmezett és engedelmes. Gyermekjóléti ellenőr a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztériumban. Az élete a munkájáról szól, egyébként szürke és üres. De ő olyan ellenőr, aki tényleg törődik a gyerekekkel, viszont nem foglalkoztatja maga a rendszer. Aztán elküldik egy különleges árvaház ellenőrzésére egy csodaszép szigetre, ahol egy furcsa nevelő öt olyan gyermeket gondoz, akik a legmagasabb titkosítási és biztonsági fokozatba soroltak. (Leginkább egyiküket, aki maga az Antikrisztus…)
A szigeten Linus megtalálja a boldogságot, a családot és a szerelmet, de a megbízatása csak egy hónapra szól, ami után vissza kell térnie a városba és megtennie a jelentését. A felső vezetés pedig egyértelműen azt szeretné, ha az árvaház kudarcot vallana.
A regény az előítéletekről szól, hiszen a mágikus gyermekeket a rendszer akkor is hajlamos „árvaházba” utalni, ha egyébként nem is feltétlenül árvák és igyekeznek őket elszigetelni. A szerző nem titkolja, mit akar mondani: senkit ne ítéljünk meg a származása alapján. Közben viszont szól az egyéni boldogságról is, arról, hogy ne hagyjuk, hogy a rendszer bedarálja az álmainkat és az egyéniségünket. (És hát ez elég közel áll a saját, pár évvel ezelőtti megéléseimhez, szóval minden állami hivatalban dolgozónak szeretettel ajánlom…)
Mivel a héten amúgy is írtam az antagonistákról, itt is szeretnék erre kicsit kitérni. Linus a regényben alapvetően saját magával küzd, a belső átalakuláson van a lényeg, fel tudja-e adni a benne kialakult merev alárendelősét a rendszer szabályainak. Az antagonista alapvetően maga a rendszer, A MINISZTÉRIUM, amit azonban megtestesít a „Rendkívül Magas Felső Vezetés”, különösen annak egyik tagja, aki felügyeli Linus munkáját és akinek személyes érzései is vannak az árvaházzal és annak vezetőjével kapcsolatban.
Vannak olyan történetek, amikben a főszereplő ellenfele egy rendszer, de fontos, hogy ezt megszemélyesítse valaki és legyen egy tényleges antagonista, még akkor is, ha nagyon keveset szerepel, mint ebben a könyvben. Bár ez a bizonyos „Rendkívül Magas Felső Vezetés” csak két jelenetben szerepel, mégis folyamatosan ott „lebeg” a főhős feje felett. Ezt a szerző úgy oldja meg, hogy Linusnak heti jelentéseket kell küldenie feléjük, amíg a szigeten van és minden alkalommal kap tőlük egy levelet, amiben figyelmeztetik és burkoltan fenyegetik is. Megjelenik továbbá a minisztérium vaskos szabálykönyvében is, amit Linus mindig magánál tart, legalábbis addig, amíg el nem kezdődik benne az átalakulás. (A könyv figyelmen kívül hagyása ezt nyilvánvaló módon jelképezi is.)
Nagyon szerettem ezt a könyvet, annak ellenére, hogy néha szájbarágósnak tűnhet a mondanivalóval kapcsolatban, bár azt hiszem, amikor az előítéletekről van szó, akkor a szemben álló fél felé muszáj egyértelműen kimondani, hogy miről van szó, mert különben hajlamosak mindent a saját kereteik között értelmezni, hiszen pont ez az előítéletek lényege.
Mindenkinek ajánlom, aki szereti a fura karaktereket, a nem túl epikus fantasyt és nem riad vissza egy olyan könyvtől, ami meg fogja ríkatni, ha kicsit is hajlamos az ilyesmire. 😊
Ha szeretnél további hasonló bejegyzéseket olvasni, kérlek, iratkozz fel az oldalra:
Völgyi Viktória 