Szellemfények – Első fejezet

Wil legszívesebben futásnak eredt volna, de ezt nem tehette, mert egy tiszteletre méltó nemes úr szolgája nem futkoshatott Efezosz városának egyik legforgalmasabb utcáján. Még akkor sem, ha a korai órán nemigen találkozott egyetlen szabad polgárral sem. Viszont azért még egy kicsit gyorsított a léptein.
Az átkozott postamester!
Nyilvánvalóan látta, hogy Wil odakint várakozik, mégis olyan nyugodtan reggelizett, mintha csak ő lett volna a császár maga. Ráadásul a leveleket is hanyagul kezelte, mindegyik gyűrött volt és némelyiken a pecsét is megsérült. Wil újabb aggodalmas pillantást vetett a keleti égboltra, amit már narancsszínűre festett a felkelő nap.
Marcus úr már bizonyosan ébren van, és nem lesz boldog, sem attól, hogy Wil ilyen későn ér vissza, sem a levéltől, amelyet visz. A gazda édesanyjától érkező levelek hemzsegtek a legcifrább szemrehányásoktól, kezdve azzal, hogyan hagyhatta el Marcus úr a családját, addig, hogyan dobhatta el a karrierjét és miért éli csavargóként az életét.
Wil jobbról előzött egy idősebb férfit, aki gyümölcsökkel megrakott kocsit húzott maga után. A rozzant tákolmány kerekei fáradtan nyikorogtak a megkopott, fehér márványköveken. Az utca túloldalán, két nő nagy kosár ruhát cipelt, egyikük rosszalló pillantást vetett Wilre. Ő gyorsan elkapta a tekintetét, de nem lassított. Elsietett két újabb férfi mellett, akik a matrózok hagyományos ruházatát viselték. A szagukból ítélve esti italozásból tartottak visszafelé, a tengerpart irányába.
A sarkon, úgy kétszáz lábnyira, a városi őrség egyik egysége kanyarodott be. Láttukra az utcán siető emberek egyként fékeztek le. Wil is megállt és körbepillantott. Alig három hónapja költöztek csak Efezosz városába, de már többször megtapasztalta, miként bánnak az őrség tagjai az alacsonyabb rendűekkel. Nem mintha Wilnek joga lett volna megítélni őket, de azt megállapította, hogy többségük nem a katonai erények szerint viselkedik. A két matróz egymást támogatva botorkált tovább, csak ők nem észlelték a katonák közeledését. A két nő lerakta a kosarat és a legközelebbi épület fehér falához húzódtak. Mindenki más is sietve követte a példájukat. Az öreg lihegve küszködött a kocsijával, ezért Wil visszasietett hozzá.
– Segíthetek?
Válaszra nem várva, félrehúzta a kocsit az útból. Az öreg hálásan pillantott rá, de nem szólt. Wil még látta az aggodalmat az arcán, mielőtt leszegte a fejét aztán ő is a fal mellé állt, hogy utat engedjen a katonáknak. Wilnek jelenleg mi sem hiányozott jobban, mint hogy még több időt pazaroljon el azzal, hogy esetleg felbosszantja a katonákat, ezért ő is lehajtotta a fejét, de régen megtanulta, hogy így is a lehető legtöbbet figyelje meg a környezetéből.
A cohorsot nyolc, vörös-ezüst egyenruhát viselő katona alkotta, mindannyian karddal és dárdával felszerelve, kivéve az elöl haladó parancsnokot, aki csak hagyományos gladiust viselt a derékövén. Céltudatos menetelésük közben egyetlen pillantásra sem méltatták az útjukból kitért embereket.
Már majdnem elhaladtak Wil mellett, amikor női sikoly hangzott fel az egyik szomszédos utca irányából.
Wil felkapta a fejét és már mozdult volna, de lelki szeme előtt megjelent Marcus úr szigorú tekintete, és inkább maradt, ahol volt. Az egység vezetője, akin még az orrát és arca két oldalát eltakaró sisak ellenére is látszott, hogy nagyon fiatal, megálljt parancsolt.
– Mi a rosseb történt már megint? – morogta a mögötte haladó katona.
– Vigyázz a szádra, Varus – intette a hadnagy, olyan hangsúllyal, amely azt sugallta, hogy már ezerszer elismételte ugyanezeket a szavakat, eredménytelenül. – Ne engedjetek tovább senkit! – adta ki éppen azt a parancsot, amelyet Wil a legkevésbé akart hallani. – Varus, Kaeso, ti velem jöttök!
Hárman indultak a hang irányába, a többiek pedig egy csoportba terelték mindazon szerencsétleneket, akiket erre vezettek reggeli feladataik. Az egyik részeg matróz tiltakozni próbált, mire egy dárda nyele csattant a hátán. A harci kedve pedig azonnal elpárolgott. Mindenki más szó nélkül engedelmeskedett. Wil óvatosan felmérte a sorstársait. A két tengerészen felül egy tucatnyi rabszolga alkotta a kis gyülekezetet. Ők kifejezetten rémültnek látszottak, persze, hogy nem tiltakoztak. Egy ráncos arcú, ősz hajú asszony a háta mögé tolt egy fiatalabb leányt. A mosásra készülő két nő egymásba kapaszkodott. Wil mellett egy fiatalabb fiú a földet bámulta és a kezét tördelte.
A hadnagy néhány perc múlva visszatért az egyik emberével együtt. A sisakját most a kezében tartotta, és valóban nagyon fiatal volt. Wil úgy becsülte nem lehet több húsz évesnél, nyilván nemesi család sarja, hogy máris tiszti rangot kapott. Idegesen beletúrt a hajába, aztán végignézett az összeterelt embereken. Wil előrébb lépett, így közelebb került a katonákhoz, és elkülönült kicsit a többiektől.
– Te! – mutatott rá azonnal a hadnagy, ahogy arra Wil számított is. A mögötte állók mintha megkönnyebbülten lélegeztek volna fel. – Kinek a házához tartozol?
– A gazdám Marcus Constantin Tegula, uram. A császári hadsereg nyugalmazott parancsnoka.
– A Rózsakert új tulajdonosa, nemde?
– Igen, uram.
– Velem jössz segíteni!
Wil engedelmesen meghajolt, és követte a hadnagyot, aki megint beletúrt a hajába, az ujjai remegtek.
– A többi rabszolga elmehet – szólt vissza. – Azt a kettőt – intett a tengerészek felé –, bevisszük kihallgatni. Ketten kísérjétek be őket! Varus, te menj a főtanácsos úr házába, és mondd el, mit találtunk. A többiek széledjenek szét és kezdjék el átkutatni a környékbeli utcákat. Ha bárki gyanúsat találtok, azt vigyétek be a laktanyába.
A korábbi sikoly irányába indultak és nem is kellett túl sokáig menniük. A párhuzamos utcáról egy sokszög alakú térre jutottak, az egyik városi közkúthoz, mely mellett két nő reszketett, a lábuknál fonott kosárban nagy halom fehér ruha jelezte, hogy ők is mosni jöttek. A hátrahagyott katona szigorú arccal őrizte őket. A fiatalabb lány olyan tizenöt-tizenhat éves forma volt, idősebb társa oldalához simult, az arcát a másik ruhájába temette, így próbálta elfojtani a zokogását, nem sok sikerrel. Az idősebb a földet bámulta, de amikor megérkeztek, lopva egy pillantást vetett a hadnagyra és Wilre. Az arcán rémült döbbenet ült, aminek az oka is egyértelmű volt.
A kút mellett női holttest hevert.
A végtagok szabályos ikszet formáztak, és Wilnek az a határozott érzése támadt, hogy a tetemet gondos figyelemmel rendezték el. Az áldozat fiatal nemesasszony benyomását keltette a drága anyagból készült ruhában, aminek azonban a mellrészét kettéhasították, akárcsak a nő mellkasát. A seb brutális volt, a csontokat darabokra törték, és láthatóvá váltak a belső szervek.
– Mit csinálunk, uram? – kérdezte a katona a hadnagyától.
A fiatal tiszt próbálta őrizni a magabiztosság látszatát, de folyamatosan remegett a keze, és meglehetősen tanácstalannak tűnt. Sem ő, sem az embere nem nézett a holttestre.
– Te menj el a parancsnok úrért! Én a laktanyába vitetem az áldozatot – mondta végül.
Az őr megkönnyebbülten elsietett, a hadnagy pedig a fejét vakargatva Wil felé fordult, és most, hogy egyedül maradt, még jobban látszott rajta a bizonytalanság.
– A két lány segíthet – javasolta.
Wil a szeme sarkából látta, hogy ettől a mondattól még az idősebb nő is összerándult, a fiatal zokogása pedig kihagyott egy ütemet, csak hogy aztán hangosabban folytatódjon.
– Egyedül is menni fog uram – mondta gyorsan. – De talán betakarnám valamivel.
Az idősebb asszony azonnal felemelt egy lepedőt a mosásra váró holmik közül, és Wil felé nyújtotta.
– Igen, igen. Jobb, ha az emberek nem látják. Még pánikot keltenénk. – A hadnagy mintha csak magát biztatta volna.
Wil leterítette a lepedőt, majd gyengéden ráemelte a nő testét. Közelebbről nézve a seb még szörnyűbben festett, de nem emiatt futott végig a hideg borzongás Wil hátán.
Az áldozat szívét eltávolították és a helyén valami fényes tárgy csillogott. Wil nem tudta kivenni, mi lehet az. Közelebb hajolt, de a tárgy mélyen beékelődött a mellkas üregébe. A látvány sötét balsejtelemmel töltötte el, de nem volt alkalma alaposabb vizsgálat alá vonni.
Hallotta a háta mögül a hadnagy ideges topogását, ezért gyorsan beburkolta a testet, a lepedő két végét szorosan megcsomózta, aztán a térd és a váll alá nyúlva megemelte és felállt. A hadnagy a fehér csomagot bámulta.
– Gyere utánam! Ti is – intett a két nőnek. – Lehet, hogy vallomást kell tennetek.
Ha ez egyáltalán lehetséges volt, ettől a kijelentéstől a két nő még jobban megijedt, de az idősebb maga után húzta a fiatalabbat és közelebb léptek Wilhez. A hadnagy már el is indult kifelé a térről.
– A nevem Eliza – súgta az ősz hajú asszony, közel hajolva Wil füléhez. – Ő pedig Arit.
A fiatal lány egy pillanatra felemelte a fejét, és ő biztatóan rámosolygott.
– Én Wil vagyok.
– Mozgás! – kiáltott hátra a hadnagy.
Wil sietve indult a katona után, a két nő pedig szinte a sarkára lépve, szorosan követte. A holttest a karjában törékeny volt, szinte pehelysúlyú, és ő arra gondolt, bárki – vagy bármi – is volt a tettes, könnyű prédát választott magának.