Szellemfények – Második fejezet

Marcus arra ébredt, hogy nem hall semmi mozgást a házban, és megborzongott. Felült, félrelökte magáról a takarót, aztán felkelt. A kőpadló kellemesen langyos volt meztelen talpa alatt. Bár már benne voltak az őszben, ezen a vidéken az éjszakák még enyhék voltak, a nappalok pedig továbbra is forrók.
Átsétált a szobán, kinyitotta az ajtót és fülelt.
Wil hozzászokott, hogy halk legyen, akár egy vadászó macska, de amióta beköltöztek a házba, nem volt ok a lopakodásra, és mintha csak érezte volna, hogy Marcusnak szüksége van az élet hangjaira maga körül, mindennap nagy zajt csapott, míg a reggeli munkáit végezte. Persze az is lehet, hogy a zajongást a rengeteg eszköz és edény okozta, amelyekhez a szolgája nem volt hozzászokva, mint ahogy ahhoz sem, hogy valódi konyhában főzzön. Az, hogy most semmi sem hallatszott fel a földszintről, azt jelezte, hogy Wil nincs is a házban.
De hol a fenében lehet? Az előző este – mint minden este –, Marcus pontos listát készített a következő napi teendőkről, és a lista nem volt rövid. Saturnalia ünnepére akarta megnyitni a Rózsakert fogadót, és bár addig még jó két hónap volt hátra, szigorú menetrend szerint kellett haladniuk, ha tényleg végezni akartak a felújítással. A nap első feladata Wil számára a posta elhozatala volt. A postamester tohonya alak volt, még akkor sem mozdult túl lelkesen, ha egy úr várakozott rá. Marcus könnyen el tudta képzelni, mennyibe vesz akkor egy rabszolgát.
Nem volt szüksége szolgára ahhoz, hogy elkészüljön, bár manapság – a szokásoknak megfelelően – igénybe vette Wil segítségét a fürdéshez és az öltözködéshez is. Most gyorsan megmosdott, felöltözött – egyszerű nadrágot és hímzett tunikát választott, amely megfelelt a rájuk váró fizikai munkához –, aztán lement a konyhába, hogy valami reggelit kerítsen magának.
Közben folyton azon kapta magát, hogy a bejárat felé tekintget. Ez azért már tényleg túlzásnak tűnt, még egy városi hivatalnoktól is! A konyhai pulton előkészítve várta a reggeli: kenyér, sonka, sajt és gyümölcs. Nem látta túl kívánatosnak az ételt, de mindenből vett egy keveset, aztán a tálat kivitte az udvarba.
Az egész épületnek az udvar volt a legkellemesebb része, Marcus nagyrészt emiatt döntött úgy, hogy megveszi a tavernát. Meg persze azért, mert mindenképp kezdeni akart valamit magával, ami nem kapcsolódik sem harchoz, sem halálhoz. Az udvar északi sarkát uraló ősöreg fenyő melletti padra telepedett le, amelyet egy egész kis szoborpark vett körül. A közel tucatnyi figurát a saját lakrészéből hordták ki ide, mert odabent úgy érezte, a kőszemek folyamatosan vádlón merednek rá. Azzal áltatta magát, ha megszabadul tőlük, könnyebb lesz elaludnia.
A kitárt udvari kapun keresztül jól látta az utcai járókelőket. A félig elfogyasztott reggeli maradékát a padon hagyta és felállt. Ha eredményt akar kicsikarni a mai napból, jobb lesz, ha egyedül lát munkához. A szerszámoskamrához kellett volna mennie, ehelyett azonban kisétált a kapun és elindult az utcán felfelé. Néhány száz lépést tett csak meg, amikor meglátta a rabszolgáját, aki egy kisebb csoporttal fordult be éppen az utcába. A csapatot a városi őrség egyik tisztje vezette fel, Wil a katona mögött haladt, a karjában egy lepedőbe burkolt tárggyal. Marcust a csomag gyanúsan emberi testre emlékeztette. Wilt két nő követte, úgy lapulva a hátához, mintha csak a védelme alá helyezték volna magukat. Az emberek megbámulták a városi őrség laktanyája felé igyekvő társulatot.
Marcus követte őket. Az őr láthatóan ideges volt, minduntalan a hajába túrt, és folyton ide-oda pillantgatott. A két nő rabszolga lehetett, méghozzá jó házból valók. Egyszerű, Marcus számára egyforma, rózsaszínű ruhát viseltek, nem is a legolcsóbb anyagból. A fiatalabb nemcsak egyszerűen közel húzódott Wilhez, hanem egyenesen belékapaszkodott. A fiút ez láthatóan nem zavarta, és a karjában cipelt súly meg a szinte rajta lógó lány ellenére, könnyed és határozott léptekkel követte a tisztet. Ő volt az egyetlen a csoportból, aki nem látszott idegesnek.
Marcus gyakran még mindig kölyökként gondolt Wilre, hiszen amikor a tisztté avatásának napján megkapta őt az apjától, a fiú még nem is serdült. Azóta azonban már több mint tizenöt év telt el, Wil idén betölti a huszonötöt, és három életre is elég borzalmon ment már keresztül. Gyorsan elterelte a gondolatait a múltról és inkább a rabszolgája után sietett.
A városi őrség parancsnoksága felé tartottak és amikor elérték a kaput, megálltak egy pillanatra. Wil oldalra pillantott, és a tekintete azonnal találkozott Marcusével, mintha csak megérezte volna, hogy a gazdája ott van a háta mögött és figyeli. Marcus tudta, hogy elégedetlen grimasz ül az arcán, és Wil rögtön alázatosan meghajtotta a fejét, sőt, mintha tett is volna egy lépést felé. A katona azonban szólt neki valamit. A bámészkodó emberekre vetett aggodalmas pillantásai alapján, a hadnagy valószínűleg gyorsabb tempóra noszogatta a rabszolgát, aki végül engedelmesen követte a hadnagyot a laktanya épületébe.
Marcus pedig szintén követte őket.