Szellemfények – Harmadik fejezet

Amilia Calenus nemes hölgyhöz meglehetősen méltatlan módon, a kora reggeli órát azzal töltötte, hogy kertjük legmagasabb fájának legalacsonyabb ágán üldögélt, és olvasott. Itt legalább senki sem kérdezgette, hogy mi az, amit olvas. Nem volt kedve az apja – vagy még inkább az anyja – újabb monológját végighallgatni arról, hogy az anatómia és a tudományok úgy általában nem nőnek való témák, hogy olvasson inkább költeményeket, ha már mindenképp betűkkel akarja tölteni a napjait, habár sokkal jobban tenné, ha inkább azzal foglalkozna, hogy végre megfelelő férjet találjon magának.
Amilia inkább elmélyedt az emberi csontok leírásában, de azt azért észrevette, amikor egy katona csörtetett be az udvarra. Titus, házuk vezető rabszolgája fogadta a városi őrség tagját, és néhány szó után bevezette a házba. Fontos esemény történhetett, ha nem várták meg, hogy az apja beérjen hivatalába. Amilia a hóna alá csapta a könyvet, és könnyedén leugrott a selymes fűre.
Észrevétlenül osont be a házba, majd a fogadószoba hátsó ajtajához lopakodott, amelyet csak a szolgák használtak, az apja soha. Az ajtón volt egy apró rés, amelyen átlátni ugyan nem lehetett, de – hacsak nem suttogtak odabent – viszonylag könnyen lehetett követni a bent zajló beszélgetéseket. Amilia nem először fülelt itt. Érdekelték a politikai események, de az apja ezt szintén nem tartotta hölgyek számára ildomos témának, így aztán Amilia kénytelen volt titokban megszerezni a tudást.
– Mi ez a felfordulás? – hallatszott apja, Cornelius Calenus türelmetlen hangja a szomszédból.
– Elnézést a zavarásért, uram, de… – A katona egy kicsit hezitált, és hallhatóan megremegett a hangja. – Találtunk még egy holttestet, uram – bökte ki végül.
Amilia közelebb hajolt a réshez. Még egy holttestet? Vajon miről beszélhet? Rövid csend következett.
– Hasonló a korábbihoz? – kérdezte aztán az apja megrendülten.
– Azt hiszem, uram, bár én egyiket sem láttam közelről. A hadnagyom a parancsnokságra vitette.
– Hol találták?
– A macskafejes kútnál, uram.
Amiliát hirtelen már nem érdekelte a beszélgetés folytatása. Eliza ehhez a kúthoz ment mosni az új leánnyal, Arittal. A kedves, szelíd Eliza, aki inkább volt Amilia barátja és bizalmasa, mint a rabszolgája. Elhátrált az ajtótól, végig suhant a folyosón, és mihelyt kiért a házból, rohanni kezdett a városi parancsnokság épülete felé. Az utcán többen megbámulták, mások riadtan ugrottak félre az útjából.
A laktanya kétszárnyú kapuja napközben nyitva állt, az udvart magát nem őrizték, csak a belső épületeket, így Amilia akadály nélkül, szélvészként és lihegve vágódott be a kaszárnya udvarára, ahol aztán azzal a lendülettel beleütközött valakibe. Megtántorodott, majd nemes egyszerűséggel a fenekére huppant.