Szellemfények – Negyedik fejezet

A parancsnokság udvarán egy századosi rangban lévő idősebb tiszt fogadta a hadnagyot, egyetlen gondterhelt pillantást vetett Wilre, vagyis inkább a karjában tartott holttestre, aztán visszafordult a hadnagy felé.
– Az emberei már visszatértek – mondta. – Azt állítják, találtak még egyet,
– Igen, uram. Egy emberemet elküldtem a főtanácsos úrhoz, hogy jelentse neki.
– Helyes. Bár gondolom, nem nagyon örül, hogy az éjszaka után, most megint zavarjuk.
– A többieket hátra hagytam, hogy kutassák át a környéket.
– Én pedig kiküldtem egy további egységet, hogy segítsenek nekik. – A százados fáradtan megdörzsölte a szemét.
Wil továbbra sem mozdult, várt a következő utasításra. A katonák végtelenül tanácstalannak tűntek és ő legszívesebben rájuk kiáltott volna, hogy csináljanak már valamit. Közben ők csak arról lamentáltak, hogy vajon mikor érkezik meg a parancsnokuk. Meg kellene vizsgálniuk a holttestet – vagyis az elhangzottak alapján holttesteket –, elsősorban azt a csillogó tárgyat, amelyet Wil a mellkasban látott. Ha pedig a másik testben is van ilyen, akkor a város valószínűleg elég súlyos problémával néz szembe. Meg kellene tudni, kik az áldozatok, tájékoztatni a családjukat, kideríteni róluk, amit csak lehet, kikérdezni a barátaikat, ismerőseiket. Marcus úr ezt tette volna.
Wil lopva a kapu felé pillantott. Marcus úr nagyon nem fog örülni.
Mintha azzal, hogy rá gondolt, meg is idézte volna, a gazdája határozott léptekkel vonult be az udvarra. Wil önkéntelenül kihúzta magát és Marcus úr felé fordult, a két katona pedig rögtön elhallgatott. Wil tapasztalatai szerint mindig ez történt, ha Marcus úr megjelent valahol. Még egyszerű ruhában, fegyver nélkül is parancsnoki erőt sugárzott.
– Elmondaná valaki, mi a pokol folyik itt?
A gazdája erőteljes hangjára még az udvar hátsó részében gyakorlatozó katonák is felkapták a fejüket. A százados egy röpke pillanatig tátott szájjal bámult, aztán a fogai összecsattantak, ahogy összeszedte magát és enyhén elvörösödött.
– Ez a városi őrség dolga, nem tartozik másra – jelentette ki.
– De igen, ha ehhez igénybe veszik az én szolgámat is, százados – mondta Marcus úr, és Wilre mutatott.
– Sajnálom, uram, de vészhelyzet volt – szólt közbe a fiatalabb tiszt.
– És mégis, meddig tart még ez a vészhelyzet? Mutassák meg, hová tegye a szolgám a holttestet, és már itt sem vagyunk!
Ha rá nézett volna ilyen tekintettel az ura, Wil valószínűleg térdre veti magát és bocsánatért könyörög. A két katona is kihúzta magát, mintha csak egy felettesük előtt álltak volna.
A százados már szólásra nyitotta a száját, de ekkor egy újabb alak lépett vagy inkább repült be az udvarra. Fiatal hölgy volt, elegáns lila ruhában, lobogó hajjal. Wil látta, mi fog történni, mielőtt bekövetkezett volna. A hölgy nem tudott lefékezni, és nekiütközött Marcus úrnak, mintha madárka ütközött volna a sziklafalnak. A hölgy szinte lepattant Marcus úr széles hátáról, elvesztette az egyensúlyát és elesett. Aztán csak ült az udvar homokjában és döbbent arccal bámult fel Wil gazdájára.