Szellemfények – Hatodik fejezet

Arit összerezzent Amilia ölelésében, amikor a hatalmas termetű, szőke férfi megszólalt. Rögtön érezni lehetett, hogy ez az ember parancsoláshoz szokott. Erős, határozott hangja volt, és a katonák ösztönösen engedelmeskedtek is neki. Az idősebb tiszt mutatta az utat, és a férfiak mindannyian eltűntek az ajtó mögött. Amilia tudni akarta, mi történik, és ettől nem is tarthatta vissza semmi.
– Maradjatok itt!
Kibontakozott Arit öleléséből, és követte a férfiakat a szűk helyiségbe.
A félhomályos szobában három hosszú asztal állt egymás mellett, és az egyiken már feküdt egy letakart emberi test. Amikor Amilia belépett, a sötét hajú rabszolga – aki az eddig elhangzottak alapján nem a laktanyához, hanem a szőke úrhoz tartozott –, épp a középen álló asztalra fektette le a karjában tartott második holttestet. Kicsomózta a lepedőt és széthajtotta, Amilia pedig némi undorral állapította meg, hogy az ő egyik lepedője az.
Aztán döbbenten meredt a feltáruló látványra. Látott már sérüléseket és betegségek testi hatásait, hiszen azért tanulmányozta az anatómiát, hogy segíteni tudjon a szegénynegyedek lakóin. De ez a seb minden eddig látottat felülmúlt, ami azonban igazán megrázta az volt, hogy a halott nő akár Amilia testvére is lehetett volna. Hasonló termettel, hosszú szőkésbarna hajjal. Önkéntelenül is felszisszent a látványtól. A katonák ekkor vették csak észre, hogy ő is ott van.
– Amilia kisasszony, ez nem hölgynek való látvány! – A százados jól ismerte, hiszen rendszeres látogatója volt a házuknak. – Az édesapja biztosan nem örülne, ha megtudná, hogy itt van!
– Ha valakit megöltek, az az egész városra tartozik, többek között rám is – jelentette ki Amilia határozottan, leplezve a döbbenetét.
Odalépett az asztalhoz. Az undora nem múlt el, rémisztőnek találta a helyzetet, de fontosabb dolgok is voltak, mint az ő rossz érzései.
– Hívatott orvost, hogy megvizsgáltassa a holttestet?
– A vizsgálat titkos, kisasszony.
– Vagyis nem.
Nem törődve a rosszalló pillantásokkal, a tetem fölé hajolt.
– Eltávolították a szívét – állapította meg. – Azt nem találták meg?
A katonák egyike sem válaszolt, ezért Amilia a rabszolgára nézett, aki most már a gazdája mellett állt és tétova pillantást vetett az urára. Az nem reagált, sőt mégcsak nem is nézett a holttest irányába.
– Nem, kisasszony – szólalt meg végül a rabszolga. Kellemesen mély hangja volt, és meleg, barna szeme. Az uránál úgy fél fejjel alacsonyabb volt, de Amiliának fel kellett emelnie a fejét, hogy a szemébe nézhessen. Egyszerű, barna tunikát viselt, a derekára sötétebb árnyalatú kendőt kötött, a lábán kopott saru. Sötétbarna haja kissé túl hosszú volt, hullámos és zabolátlanul szanaszét állt. Úgy látszott, a gazdája nem nagyon ad a szolgája külső megjelenésére.
– Nem hiszem, hogy a gyilkosság a kútnál történt – tette hozzá, és megint óvatosan a gazdájára pillantott, aki elhúzta a száját, de továbbra sem nézett rájuk, inkább a falat bámulta. Amilia azt feltételezte, hogy talán a brutális seb látványát nem bírja elviselni.
– Miből gondolod ezt? – kérdezte a rabszolgától, ahelyett, hogy tovább elemezte volna a gazda viselkedését.
Az láthatóan meglepődött a kérdéstől.
– Szinte semmi vér nem volt a test körül, kisasszony – mondta halkan.
– Akkor igazad lehet – nyugtázta Amilia, miközben tovább szemlélte a sebet. – Valami van a mellkasában – állapította meg.
– Kisasszony, szerintem tényleg jobb lenne, ha hazamenne – próbálkozott újra a százados, de Amilia most sem törődött vele.
A derekán hordott bőrerszényből elővett egy csipeszt, belenyúlt a sebbe és kihalászta a csillogó tárgyat. Egy ezüst pénzérme volt. A szoba egyetlen apró ablakán beszűrődő fény felé emelte és alaposan megszemlélte. Az érme mindkét oldalán felirat látszott, azonban nem latin, hanem talán görög, de első ránézésre nem tudta elolvasni. Felpillantva látta, hogy a rabszolga őt figyeli.
– Wil!
A gazdája hangjára a szolga összerezzent, és gyorsan elfordította a tekintetét Amiliáról.
– Indulunk! Már így is túl sok időt vesztegettünk el a napból.
A férfi erélyesen megfordult és merev léptekkel kisietett a helyiségből. A szolgája még egy elgondolkodó pillantást vetett a holttestre, és Amilia valami furcsa kifejezést látott az arcán. Nem tudta pontosan, mit, de mintha lett volna még valami mondandója. Talán látott valamit, ami elvezethet a gyilkoshoz?
Mielőtt megkérdezhette volna, Wil sietve követte a gazdáját.
– Adna egy papírt százados?
– Kisasszony, tényleg azt gondolom, hogy haza kellene mennie!
– Tudom, már mondta. Lemásolom az érmén lévő feliratot, aztán esküszöm, már itt sem vagyok.
Erre a tiszt rögtön odalépett a faliszekrényhez, és kivett egy darab papírt és írószerszámot. Amilia gyorsan lemásolta az érme mindkét oldaláról a feliratokat.
– Köszönöm szépen. Látja, már megyek is!
Ahogy kilépett, Arit rögtön odabújt hozzá, ő pedig átkarolta. A lány még csak néhány hónapja volt a háznál, de Amilia nagyon megszerette. Szegény láthatóan halálra rémült, a szeme még mindig vörös volt, és egész testében reszketett.
– Ne félj, most már minden rendben – mondta neki biztatóan.
– Hazamehetünk? – kérdezte Eliza.
– Igen, most már hazamehetünk.