Szellemfények – Hetedik fejezet

A nap hátralévő részében, Wil mázsás súlyként érezte Marcus úr neheztelését. A gazdája alig szólt hozzá, és bár nem említette a délelőtt történteket, az események mégis ott feszültek közöttük. Rosszkor volt, rossz helyen, nem is ez volt a baj, hanem az, hogy megszólalt, amikor az a hölgy kérdezősködött. Csendben kellett volna maradnia. Az járt a fejében, hogyan kérhetne bocsánatot, de elég volt a gazdája arcára nézni, és megszólalni sem mert. Inkább csak kétszeres erőbedobással dolgozott és Marcus úr ki sem mondott kívánalmait is próbálta teljesíteni.
A kései kezdés ellenére, vacsoraidőre végeztek a vendégtéri fal falborításának lecsiszolásával, ami az aznapra tervezett fő feladat volt. A burkolatot faragott rózsák díszítették, amelyeket eredetileg különböző színekre festettek, de a festék már nagyrészt lepattogzott, és Marcus úr úgy döntött átfestés helyett inkább meghagyják a fa nyers színét. A rózsák megmaradtak, hiszen ezekről kapta a nevét a taverna.
Mindketten tetőtől talpig porosak voltak, ezért Wil először fürdőt készített az urának, aztán az udvari kútnál gyorsan ő maga is megtisztálkodott. Megmelegítette a méretes kondérban készített ragut vacsorára. Valószínűleg egész héten ezt fogják enni, mert Wil ahhoz volt szokva, hogy a Marcus úr által vezetett különleges katonai egység valamennyi tagjára főzzön, most meg csak ketten voltak. Kimert egy nagy adagot, tálcára tette egy darab kenyérrel, és felvitte Marcus úr szobájába. Az ura már végzett a mosdással, az ablak melletti asztalnál ült és az eltervezett feladatokat tartalmazó – egyre bővülő – listáit tanulmányozta.
Wil a vacsorát az asztalra helyezte, aztán csak állt ott, a háta mögött szorosan markolta bal keze ujjaival a jobb csuklóját.
– Uram?
Gyermekként alapos kiképzést kapott. Egy nemes úr szolgája akkor beszél, ha kérdezik, de parancs nélkül is mindig tudja, mit vár tőle a gazdája. A hadseregben töltött évek alatt – és élete nagyobbik részét ez tette ki – egy másik kiképzést is kapott. Ott nem volt idő a protokollra, Marcus úr elvárta tőle, ha veszélyt észlelt vagy megtudott valami fontosat, akkor szóljon. Ebben az új életükben viszont, Wil már egyáltalán nem tudta, mit is kellene tennie, hogy a gazdája elégedett legyen vele.
– Hm?
Marcus úr továbbra is az asztalon szétterített papirosokat tanulmányozta, fel sem nézett.
– Bocsánatát kérem, uram, hogy tiszteletlen voltam ma – mondta Wil halkan.
Erre Marcus úr végre feltekintett, de még mindig nem szólt semmit. Wil fejet hajtott és várt. Az ura nem tűnt dühösnek, inkább csak szomorúnak vagy talán csalódottnak.
– Nagyon sajnálom. Ha bármilyen büntetést… – kezdett bele, de Marcus úr félbeszakította.
– Nincs szükség büntetésre. Nem haragszom rád, Wil. Mindkettőnknek hozzá kell szoknunk az új körülményekhez, és látom az igyekezeted.
Wil lassan elmosolyodott.
– Köszönöm, uram. Én csak…
Marcus úr intett, hogy folytassa, mire ő kicsit felbátorodott.
– Én csak arra gondoltam, látva a holttestet, ahogy kivágták a szívet, és azt a pénzérmét, amit a helyére tettek… Nem gondolja uram, hogy ez olyan… – Ahogy haladt előre a mondandójában, úgy komorodott el Marcus úr arca, és a pillanatnyi megkönnyebbülés után Wilnek megint összeszorult a gyomra. De most már nem volt visszaút, a padlót bámulva fejezte be a mondatot. – …mintha áldozatnak szánták volna?
– Rémeket látsz. De még ha így is lenne, ez nem a te dolgod.
– Egy másik holttestet is találtak – tette hozzá Wil, már csak suttogva.
– Elég ebből. – Marcus úr nem emelte fel a hangját, de a süket is hallotta volna benne a figyelmeztetést. – Ma este már nincs rád szükségem, távozhatsz.