Szellemfények – Kilencedik fejezet

Miután Marcus úr elzavarta, Wil lement a földszintre, rendet rakott a konyhában, elpakolta a szerszámokat, amelyeket a nap során használtak, aztán körbejárta az egész épületet, és bezárta az összes ajtót és ablakot. Amikor mindezzel végzett, visszament az emeletre, és egy ideig fülelt Marcus úr szobája előtt, ahonnan azonban egyetlen hang sem szűrődött ki.
Wilnek volt saját szobája, legtöbbször mégis a gazdája ajtaja előtti alkóvban töltötte az éjszakát. Most is annyi időre ment csak el, hogy kihozza a takaróját. Az alkóvban csak kicsit kellett összehúznia magát, hogy elférjen, beburkolózott a takaróba és gyorsan elaludt.
Aztán álmodott.
Wil egy sziklapadon feküdt.
A csuklóját és bokáját vasbilincsek tartották fogva, amik mélyen belevágtak a húsába, amikor szabadulni próbált. A sötét égboltot látta maga felett, melyen teljes fényében ragyogott a telehold és számtalan csillag.
Nem láthatta volna mindezt, mert be volt kötve a szeme. Érezte a durva szövetdarabot az arcán, ami dörzsölte a szemét, mégis látta az eget. Ez jó volt, legalábbis jobb, mint a teljes sötétség. Most csak az égi fényekre akart figyelni, nem pedig a hideg, száraz ujjak érintésére a testén.
Csepegést hallott. Halk koppanásokat, fa felületen. Tudta, hogy a saját vére csepeg egy fa vödörbe.
Mennyi idő telt el?
A szíve olyan őrülten dobogott, hogy fájt a mellkasa. Hideg volt, és neki minden ruháját elvették, mégis úgy érezte, hogy lángol a teste. Az elrablói ott voltak körülötte. Az egyik megérintette az arcát, de szemben a csillagokkal, őket nem látta. Hiába forgatta a fejét, csak a holdat látta. Már nem voltak csillagok sem, csak a hold, ami egyre nagyobbra nőtt az égen.
Minden vakítóan fehér volt, és ez már nem volt megnyugtató. Inkább rettenetes volt.
A kép fordult egyet és Wil a kőoltár mellett állt, melyen megkötözött fiatal nő feküdt. Wil hosszú pengéjű kést tartott a kezében, a vér arról csepegett. Mintha ő lett volna a nő elrablója és jövőbeli gyilkosa. A nő szétterülő haja ezüstösen csillogott a holdfényben, a szeme tágra nyílt, és az is öntött ezüstként ragyogott.
A nő szája megmozdult. Wil közelebb hajolt. Nem a száj mozgott, hanem valami a torokban.
Wil az imént még úgy érezte menten meggyullad, de most hideg veríték folyt végig a hátán és a homlokán. Nem akarta látni, mi akar kiszabadulni a nő testéből, de nem is tudta elfordítani a fejét. Egy ujj bukkant elő az ajkak közül. Szürke, hosszú karomban végződő ujj. Majd egy egész kéz, ami lassan szétfeszítette az állkapcsot.
Wil nem akarta ezt látni. Nem akart itt lenni sem.
Behunyta a szemét és elengedte a kést, mely hangosan csattant a földön.
Amikor Wil kinyitotta a szemét, ragyogó napsütésben állt egy poros udvaron. Ismerte ezt a helyet, hiszen gyermekkora nagy részét itt töltötte, a gladiátoriskola gyakorlóterén.
Wil ahogy felébredt, azonnal felült, aztán vissza is roskadt, miután erősen bevágta a fejét a kőfalba. Kapkodva szedte a levegőt, mintha teljes erőből futott volna több mérföldön át. Aztán meghallotta a kiáltást Marcus úr ajtaja mögül.
Mélyeket lélegzett, majd enyhén remegő lábakkal felállt, és óvatosan benyitott a szobába. Marcus úr aludt, de korántsem békésen. A félhomályban is jól látszott, hogy erősen izzad, aztán egész testében összerándult és valamit motyogott, amit Wil nem tudott kivenni. Marcus úr megint felkiáltott, fájdalmas kétségbeeséssel. Ilyen hangot Wil csak akkor hallott a gazdájától, amikor az álmodott.
Wil hangtalanul közelebb lépett az ágyhoz, aztán suttogva megpróbálta felébreszteni Marcus urat.
– Uram, uram! Itthon van. Efezoszban. Nincs semmi baj. Ez csak egy álom.
Az ura nem reagált, ezért még közelebb lépett, miközben folyamatosan ismételte a megnyugtatónak szánt szavakat. Amikor még mindig nem történt semmi, letérdelt az ágy mellé, és óvatosan megérintette gazdája vállát.
Marcus úr erre úgy vágódott ülő helyzetbe, mintha Wil legalábbis kést szúrt volna belé. Az egyik kezével Wil csuklóját ragadta meg, a másikkal pedig a nyakát, teljes erejével. Wil mondott volna valamit, de az ujjak béklyóként szorították, és csak valami halk, hörgő hang jött ki a torkán.
A gazdája egyenesen rá nézett, de üres, semmibe révedő szemekkel. Wil nem mozdult, nem védekezett, csak remélte, hogy a gazdája magához tér és megismeri. Marcus úr tekintete minden átmenet nélkül tisztult ki, és rögtön el is engedte Wil nyakát.
Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztek egymással a félhomályban, aztán Marcus úr elengedte Wil csuklóját is, előre dőlt és a tenyerébe temette az arcát.
– Menj innen, Wil! – szólt nyersen.
– Jól van, uram? – kérdezte Wil, továbbra is az ágy mellett térdelve.
– Egyedül akarok lenni.
Wil erre felállt és meghajolt.
– Igenis, uram.
Csak akkor dörzsölte meg a csuklóját, amikor már becsukta maga után az ajtót. Biztosra vette, hogy másnapra látszódni fognak az ujjnyomok, és nemcsak ott, hanem a nyakán is. A homlokát egy pillanatra az ajtóhoz érintette, mely mögött megint néma csend honolt.
Nem ez volt az első ilyen éjszakájuk, és Wilnek fogalma sem volt, hogyan segíthetne.
Visszafeküdt a helyére, de csak forgolódott, és amikor elbóbiskolt, zavaros, összefüggéstelen álmai voltak. Felhőket látott, sötétséget, rózsákat, a hajót, amelyen Efezoszba jöttek. A képekben nem volt semmi félelmetes, mégis valami megmagyarázhatatlan szorongással riadt fel az álmokból, és amikor ez ötödször vagy hatodszor történt meg, úgy döntött, inkább nem próbálkozik tovább.
Marcus úr szobájából most sem hallatszott semmi, úgyhogy lement a földszintre, a konyhába. A kamrából elővette a reggelinek valót, és megszemlélte a tűzhely fölé akasztott kondért. Még mindig félig volt a raguval, amelyet már három napja ettek. Kiment a kútra vízért, aztán kiválasztott néhány zöldséget – répát, káposztát, kelt –, felaprította őket, és hozzáadta a húshoz, hogy legyen benne legalább valami változatosság. Mikor ezzel végzett, még mindig sötét volt.
Keresett egy lámpást, meggyújtotta és kiment az udvarra. Az egyik sarokban nagy rakás fát halmoztak fel, felaprításra várt. Wil a szerszámoskamrából előkotorta a fejszét és nekiállt a munkának.
A zaklatottságát csak részben okozták az előző nap történései. Mióta Efezoszba költöztek, Wil nem találta a helyét. Korábban biztos volt benne, mi a feladata az életben. Tíz éven át képezték ki arra, hogy egy magas rangú katonatisztet szolgáljon, és azt jól is csinálta. De Marcus úr most már nem katona volt, hanem tavernatulajdonos. Reggel pedig, a tervek szerint, a rabszolgapiacon kezdik a napot, mert Marcus úrnak szolgákra van szüksége a taverna üzemeltetéséhez. Ha megtalálja magának a megfelelő embereket, akkor Wilre már egyáltalán nem lesz szüksége.