Amilia vacsora közben összeveszett a szüleivel.
Juncus százados beszámolt az apjának arról, ahogy Amilia felbukkant a laktanyában és megvizsgálta a holttestet, amiért is az apja úgy dorgálta meg, mint egy kislányt. Amilia meg persze nem bírta magába fojtani a véleményét.
– Eliza és Arit is áldozattá válhattak volna! Az őrség nem csinált semmit, még egy orvost sem hívtak. Azt a holttestet meg kellett volna vizsgáltatni egy orvossal.
– Az orvos nagyon drága, kislányom. Nincs rá forrás a költségvetésben.
– Évek óta lehetne a városnak saját orvosa, a köz pénzéből, ha a tanács meghallgatná a javaslataimat.
– Kislányom, ne politizáljunk az asztalnál, ha lehet – szólt közbe az anyja.
– Igenis, anyám.
Engedelmesnek akart tűnni, de maga is hallotta, ahogy a gúny kicsendült a hangjából. Ezzel persze vérig sértette az anyját, aki úgy tudott duzzogni, mint senki más.
– Tudom, hogy szerinted, mi maradiak vagyunk és nem értünk semmit, de azért egy kis tiszteletet talán elvárhatunk – jegyezte meg. Egy könnycsepp buggyant ki a szeméből és előkelő lassúsággal gördült le az arcán.
Amilia anyja tökéletes úrinő volt, odaadó feleség, nagyszerű vendéglátó és nem mellesleg gyönyörű. Neki sosem lett piszkos a ruhája, nem ütközött össze emberekkel az utcán, mert elmélyedt a gondolataiban, és nem sértett meg senkit, csak mert túl nagy volt a szája. Költészettel és zenével foglalkozott, és harminc éve férjnél volt. Amilia tudta, hogy az anyja nem akar rosszat, és kicsit el is szégyellte magát.
– Sajnálom, anyám. Bocsánatát kérem.
A hangulat feszült maradt, teljes csendben fejezték be a vacsorát, és amint lehetősége adódott, Amilia felsietett a szobájába. Elővette a papírdarabot, amelyre lemásolta a holttestben talált pénzérme feliratait, és leült az asztalához tanulmányozni. A betűk első ránézésre görögnek tűntek, mégsem azok voltak, legalábbis Amilia nem ismerte fel őket. Talán egy régebbi írásmóddal készültek.
Amilia terjedelmes könyvgyűjteménye több ládát töltött meg. Leült az egyik mellé, a lábát maga alá húzva kényelmesen elhelyezkedett és elkezdte átnézni a köteteket. Biztos volt benne, hogy van néhány görög nyelvkönyve valahol.
– Nem akar lefeküdni, kisasszony?
Amilia felkapta a fejét. Észre sem vette, hogy Eliza és Arit beléptek a szobába.
– Ugye, nem akar megint egész éjszaka olvasni?
– Nem, nem.
Valójában eléggé fáradt volt. Visszarakta a szótárt a ládába, és kinyújtóztatta elgémberedett lábait. Eliza az ágyát igazgatta, Arit viszont ökölbe szorított kézzel és bedagadt szemmel álldogált az ajtó mellett. A fiatal lány láthatóan még mindig a reggeli események hatása alatt állt. Amilia megfogta a kezét, a fésülködő asztalhoz irányította, és leültette maga mellé. A lány azonnal hozzábújt, Amilia pedig simogatni kezdte a hátát.
– Nagyon megijedtél?
Arit bólintott.
– A katona azt mondta, vallomást kell tennünk.
Amilia érezte, ahogy a lány egész testében megborzong. Nem csodálkozott, hogy ez halálra rémítette szegény teremtést. Egy rabszolga számára a vallomástétel általában egyet jelentett a kínvallatással, bár jelen esetben Amilia nem feltételezte, hogy a katona erre gondolt volna.
– Az a fiú próbálta megnyugtatni, hogy nem kell emiatt aggódnia – szólt közbe Eliza, aki közben megvetette az ágyat, és Amilia háta mögé lépett, felvett egy kefét az asztalról, és elkezdte kifésülni az úrnője haját.
– A rabszolga?
– Igen, kisasszony. Váltottunk néhány szót menet közben. Azt mondta, senki nem hiheti komolyan, hogy nekünk bármi közünk is lehetne a gyilkossághoz.
– És ezt miből gondolta?
– Azt mondta, egy ilyen seb előidézéséhez igen nagy erő kellett.
Amilia elgondolkodva bólintott. Honnan lehetnek egy rabszolgának ilyen tapasztalatai? Főleg egy olyan gazdával, aki még csak egy pillantást sem bírt vetni a holttestre.
– Tudtok valamit a tulajdonosáról? – kérdezte. Amilia sok ember ismert a városban, de ezt a férfit még sosem látta.
– Nem, de elég szigorúnak látszott – mondta Arit.
– Hm…
A gondolatai már azon jártak, hogy a katonáktól ugyan nem számíthat semmire, de talán ez a rabszolga még szolgálhat némi tájékoztatással.