Szellemfények – Ötödik fejezet

A hátulról érkező támadásra Marcus megpördült, és a keze ösztönösen a csípője felé mozdult, de persze nem volt nála kard, ahogy más fegyver sem. A támadójával szemben ilyesmire nem is lett volna szüksége. A fiatal nő óriásira kerekedett zöld szemekkel nézett fel rá.
– Jól van, hölgyem?
Közben már le is hajolt, hogy felsegítse. Szinte fél kézzel is meg tudta emelni a kisasszonyt, olyan könnyű volt. Mihelyt újra két lábon állt, a fiatal hölgy leporolta, és megigazgatta a ruháját, majd kisimította halványbarna haját az arcából.
– Elnézését kérem, uram, és köszönöm a segítségét – mondta szertartásosan, és kissé meghajtotta a fejét, amit Marcus egy bólintással viszonzott.
A fiatal hölgy ezután körülnézett az udvarban, és rögtön széles mosoly terült szét az arcán, amelytől szinte felragyogott az egész lénye.
– Eliza, Arit!
Kikerülte Marcust és a Wil mellett álldogáló két nőhöz sietett, majd lelkesen megölelte őket.
– Úgy aggódtam – hadarta közben. – Egy katona jött apámhoz a hírrel, hogy holttestet találtak a kútnál. Tudtam, hogy ti is odamentetek. Hála az isteneknek, hogy jól vagytok!
– Semmi bajunk, kisasszony – nyugtatta meg az idősebb nő, Eliza.
Fiatal társa szeme könnyektől vöröslött, és amikor a kisasszony magához ölelte, hangosan felzokogott, elengedte Wil karját, amelyet egészen addig szorongatott, és átölelte a gazdáját. Marcus elfordította a tekintetét és inkább Wilre nézett, mivel az ilyen látványos érzelmi kitörések mindig zavarba hozták.
– Semmi baj, semmi baj, kedves. Most már minden rendben lesz – vigasztalta a hölgy a rabszolgáját.
Wil csillogó szemekkel, apró mosollyal figyelte a jelenetet, aztán a tekintete találkozott Marcuséval, mire rögtön elkomolyodott és gyorsan lesütötte a szemét. Marcus nem csodálkozott. Tudta, hogy az utóbbi időben rengetegszer förmed rá a szolgájára indokolatlanul, kiszámíthatatlan és rideg. A korábban mindig életvidám Wil ettől egyre komolyabb és fegyelmezettebb lett, néha pedig már majdnem olyan félénken viselkedett, mint amikor először Marcus mellé került. Amióta letelepedtek Efezoszban, nem először fordult meg Marcus fejében, hogy Wil talán jobban járna egy másik gazdával. Egy olyannal, mint ez a hölgy, aki kifejezésre tudja juttatni a szeretetét.
– Elrendezhetnénk ezt végre? – mordult rá a századosra.
– Hogyne, persze. Elnézést, uram, hogy ilyen hosszan fenntartottuk. Oda!
A százados az egyik oldalsó helyiség felé mutatott, és Wil azonnal elindult abba az irányba.