Szellemfények – Tizedik fejezet

Marcus az udvarról felhallatszó ütemes zajra ébredt. Az oldalára fordult és egy hosszú pillanatig mozdulatlanul a falat bámulta. Fáradt volt és kedvetlen, mint mostanában szinte minden reggel.
Azt hitte, távol a régi életétől, a vértől, a haláltól és a felelősségtől, minden más lesz. De akkor mi a fenéért nem tudja élvezni ezt a szabadságot és békét? Miért gondolt fél éjszakán át arra a halott nőre a kaszárnyában, annak ellenére, hogy rá sem nézett a holttestre?
A hang az udvaron abbamaradt.
Marcus felült az ágyban, megdörzsölte és kicsit megmozgatta a bal vállát. A seb már hónapokkal korábban begyógyult, de a sérülés nem tűnt el nyomtalanul, és bizony megérezte, hogy fél éjszaka görcsösen forgolódott. Felkelt, elvégzett néhány nyújtást. Átment a másik helyiségbe, ahol megmosdott. Épphogy végzett, még a vizes haját dörzsölgette, amikor Wil óvatosan kopogtatott az ajtaján.
– Gyere be!
Wil lehajtott fejjel lépett be. Az ő haja is vizes volt, így kivételesen egyetlen hajfürt sem állt égnek, vagy lógott az arcába. Tálcán hozta a reggelit: sajtot, gyümölcsöt és tojást.
– Jó reggelt, uram – köszönt Wil rekedt hangon.
Marcus emlékezett rá, mi történt az éjszaka során. Megvárta, amíg Wil lerakja a tálcát az asztalra és kihúzza a széket Marcusnak, de nem ült le, hanem megállt Wil előtt, az álla alá nyúlt és felemelte a fejét, hogy láthassa a nyakát. A torkán sötét zúzódás alakult ki, bal oldalt egészen jól kivehető volt egy ujj formája is.
– Borogatást kellett volna tenned rá – jegyezte meg.
– Igen, uram.
Marcus leült és feltört egy tojást, de továbbra is Wilt nézte, akiből sugárzott a feszültség.
– Ettél? – kérdezte tőle.
– Nem, uram.
Marcus a szolgája kezébe nyomta a sajtot, de Wil csak lehajtotta a fejét és a földet bámulta, közben szórakozottan forgatta az ételt az ujjai között.
– Egyél! – Wil erre végre a szájához emelte a sajtot és beleharapott. – Mit csináltál az udvarban?
– Csak felaprítottam némi fát.
– Az éjszaka közepén?
– Sajnálom, uram.
Marcus csak legyintett, és már azt fontolgatta – nem először –, milyen munkaerőre is lesz szüksége a tavernában. Jelenleg mindent ketten csináltak, és a napi feladatokra huszonnégy óra sem lett volna elég. De ha új embereket hoz a házhoz, azzal végleg elkötelezi magát. Felelős lesz értük. Wil ezekben a munkákban is ugyanolyan hatékony volt, mint korábban, amit még sosem csinált, azt is gyorsan megtanulta. Marcus tökéletesen megbízott benne, és úgy tervezte, hogy az új rabszolgák irányítását rá fogja majd bízni.
– Azt hiszem úgy illő, hogy a piacra tógát vegyek – közölte, amikor látta, hogy Wil végzett az evéssel.
Wil megmosta a kezét az ágy mellé helyezett vizes tálban, aztán óvatos mozdulatokkal kiemelte a tógát a ruhás ládából. Marcus megállt a szoba közepén, elég helyet hagyva Wil számára, aki – annak ellenére, hogy talán évek óta nem csinálta –, gyakorlott mozdulatokkal kezelte az anyagot, majd rögzítette Marcus vállánál.
– Te is öltözz át, mielőtt elindulunk, és kösd össze a hajad!
– Igenis, uram.
Marcus magához vette a szükséges pénzösszeget, aztán lesétált az udvarra. A fal mellett a felaprított fából emelt, embernyi magasságú torony állt. Megállt előtte és összeszorított szájjal bámulta. A farakás igen látványos jele volt annak, hogy Wil mennyire nem érzi jól magát a bőrében, amit persze Marcus eddig is tudott, csak igyekezett nem felbosszantani magát rajta.
Hallotta, hogy Wil futva jön le a lépcsőn, de a kijárathoz közeledve a léptei halkabbak lettek, és aztán lehajtott fejjel, alázatos testtartással lépett ki az udvarra. Marcus számára úgy tűnt, manapság mindig csak a szolgája feje búbját látja, és ettől a gondolattól még ingerültebb lett. Újra megfogta Wil állát, és felemelte a fejét. Valószínűleg túl szorosan markolta, mert Wil arca mintha egy pillanatra megrándult volna. Marcus elengedte, hátralépett és végigmérte: a szolgája összekötötte a haját egy bőrszíjjal, és átöltözött egy sötétbarna, hímzéssel díszített tunikába, amelyet Marcus emlékei szerint csak akkor viselt, ha az anyjához vagy a császári udvarba mentek.
– Megfelel – jelentette ki végül. – Bár meg kellett volna borotválkoznod.
Erre a megjegyzésre Wil arca már egyértelműen megrándult, és megint csak lehajtotta a fejét.