Szellemfények – Tizenegyedik fejezet

Az előző nap történtek után Amilia mindenképp ki akarta engesztelni az apját, így amikor az megkérte, hogy kísérje el a piacra, azonnal rábólintott. A reggeli zsongásban lépten-nyomon ismerősökbe botlottak. Amilia mindenkire udvariasan mosolygott, és rendes lányhoz illőn csak akkor szólt, ha kérdezték.
– Ó, nézd csak! – szólalt meg az apja, és rámutatott egy magas alakra a járókelők között. Amilia azonnal felismerte a magas, szőke férfit, akivel a laktanyában futott össze.
– Ismered őt? – kérdezte.
– Személyesen még nem, de itt az alkalom, hogy ezt pótoljuk – jelentette ki az apja, és határozott léptekkel elindult a férfi irányába. – Marcus Constantin Tegula! – kiáltotta, mire a férfi azonnal feléjük kapta a fejét.
Ennyi ember között még nyilvánvalóbban látszott a férfi szokatlanul magas és erőteljes termete. Amilia apja is hórihorgas volt, de ahogy odalépett bemutatkozni, a fiatalabb férfinak nagyjából csak az álláig ért.
– Nagyon örülök, hogy végre megismerhetem! – kezdte az apja lelkesen. – Már készültem, hogy látogatást teszek a Rózsakertben, a hírneve messze megelőzte önt.
Tegula úr ezt kissé zavartan, és Amilia számára kényszeredettnek tűnő félmosollyal fogadta.
– Valóban?
– Igen, igen! Cornelius Calenus vagyok, a városi tanács vezetője. Ő pedig itt egyetlen gyermekem, Amilia.
Amilia kelletlenül lépett közelebb. Ekkor vette észre, hogy az ura takarásában ott van a tegnapi rabszolga is. Görnyedt vállal és leszegett fejjel állt, ezúttal cseppet jobb ruhában, de ugyanabban az elnyűtt saruban. Láthatóan tett egy kísérletet arra, hogy összefogja a haját, de néhány tincs kiszabadult és a homlokába lógott. A nyakán csúnya zúzódás éktelenkedett, ami azonnal magára vonta Amilia tekintetét, és ami előző nap még nem volt ott.
– Kisasszony. – Tegula úr merev bólintással üdvözölte.
A férfinak hideg, kék szeme volt. Ezúttal tógát viselt, és a tegnapi benyomásával ellentétben Amilia most látta, hogy vagyonos ember lehet. Igazán fordíthatna némi pénzt a szolgájára is!
– Nagy öröm számunkra, ha egy jelentős római család sarja a mi távoli városunkba költözik – folytatta az apja, és Amilia kezdte érteni, mire ez a nagy lelkesedés. – Remélem, kedvére való, amit eddig tapasztalt.
– Túl szerényen fogalmaz, uram. A Birodalomban csak Róma előzheti meg Efezosz adottságait.
Amilia apja elégedetten mosolygott és összedörzsölte a két tenyerét, bár a férfi udvarias szavaiból hiányzott a valódi lelkesedés.
– Talán az édesanyja is meglátogatja majd?
– Ez nem túl valószínű. Anyám nem nagyon rajong a hosszú utazásokért. – Tegula a válasz közben elhúzta a száját, mintha ez a kérdés a maradék jókedvét is elvette volna.
– Érhető, érthető. Szeretném önt jobban megismerni, ha nincs ellenére.
A másik férfi erre csak hümmögött, amit akár egyetértésnek is lehetett venni, bár Amilia határozottan kelletlennek látta.
– Talán egy vacsora… Mit gondolsz, kislányom?
Amilia udvarias mosolyt erőltetett az arcára, és bólintott.
– Remek ötlet, apám.
– Igen, igen. Majd megszervezzük! A feleségem csodálatos vendéglátó.
– Biztos vagyok benne – felelte Tegula úr.
– Akkor ebben meg is egyezhetünk, a közeljövőben számíthat a meghívómra. – Újra összedörzsölte a tenyerét. – Nagyszerű! Nagyon örülök, hogy találkoztunk.
Miután ez a Tegula úr elbúcsúzott és el is távolodott tőlük, Amilia durcásan fordult az apja felé.
– Kiváló fiatalembernek látszik, nem gondolod? – kérdezte az apja, még mindig a város új lakójának távolodó alakját figyelve.
– Tudom, hogy mit tervezel, apa.
– Valóban? Nem tervezek semmit, csak kapcsolatokat építek. A Tegula család igen előkelő római família. A császár rokonai, és meglehetősen gazdagok. Marcus az egyetlen fiú a családban, a bátyja meghalt, három nővére van. Az édesanyjával volt egyszer szerencsém találkozni Rómában; fiatalkorában igazi szépség volt. Marcus katona volt, számos kitüntetést kapott. Talán rábeszélhetem, hogy részt vállaljon a tanács munkájában.
– Apa!
Jellemző, hogy az apja már minden lényegesnek tartott tudást begyűjtött a férfiról. Amiliát csak az lepte meg, hogy a férfi katona volt. A termete megvolt hozzá, de a laktanyában nem úgy viselkedett, mint aki már látott életében halottat.
– Mi az? – kérdezte az apja ártatlan arckifejezéssel.
– Hiába dicsőíted itt nekem!
– Tökéletes lehetőség ez, kislányom. Jobb férjet el sem tudnék képzelni a számodra.
– Na, tessék! Helyben vagyunk – morogta Amilia az orra alatt, de elég hangosan ahhoz, hogy az apja is hallja.
– Ne motyogj, kislányom. Benne mégis milyen kivetni valót találhatsz?
– Veri a rabszolgáját. Láttad, milyen zúzódások voltak a szolgája nyakán?
– Nem figyeltem.
– Hát persze, hogy nem. Szerinted, aki veri a szolgáját, hogy bánik a feleségével?
– Ugyan, kislányom. Ne dramatizáld túl a dolgot! Nem tudhatod, mit csinált az a szolga. Talán megérdemelte a verést.
– Ujjnyomok voltak a nyakán, apám.
Az apja legyintett, amitől Amilia csak még dühösebb lett. Tudta persze, hogy az apja csak az általános vélekedést követi, végtére egy szabad ember úgy bünteti a rabszolgáját, ahogy jónak látja, de ő úgy gondolkodott, hogy ha már vannak rabszolgái, inkább gondoskodnia kell róluk, nem pedig büntetni őket.
– A feleség nem rabszolga – jelentette ki Cornelius.
– Nem, csak a férje tulajdona. Nem látok túl sok különbséget, apám.
– Annyit legalább megígérsz, hogy megpróbálsz nyitott lenni? Hogy nem leszel ellenséges? Öreg apád kedvéért?
Amilia elhúzta a száját, de az apja könyörgő tekintetének soha nem tudott ellenállni. Bár rengeteg dologban nem értettek egyet, Amilia tudta, már az is nagy kiváltság, hogy ezeket elmondhatja, és hogy az apja, ha igazán akarta volna, már réges-régen hozzáadhatta volna valakihez.
– Nem is vagy öreg, apám. Többet bírsz, mint bárki, akit ismerek. – Belekarolt az apjába, és rámosolygott. – Megígérem, hogy nem leszek túl kegyetlen Tegula úrral, rendben?