Szellemfények – Tizenhatodik fejezet

Ha éles kard lett volna a kezében, Wil talán ott helyben kivágja a saját nyelvét.
Reggel Marcus úr meglepően jó hangulatban volt, de ő persze megint mindent elrontott. Állt az udvar közepén, kezében a gyakorlókarddal, és elkeseredetten bámult a gazdája után, aki beviharzott a házba.
– Jól vagy?
Észre sem vette, hogy Alexis mellé lépett. Próbálta elhessegetni a sötét, önostorozó gondolatokat, és a teendőkre koncentrálni.
– Hát persze – felelte, és elindult az udvar irányába.
Alexis kétkedve nézett rá, de aztán szó nélkül követte. Elővették a szerszámokat, és megint nekikezdtek a gaz irtásának. Az előző nap Marcus úr is végig velük volt, de most nem jött vissza. Egy ideig csendben dolgoztak, amíg Felix meg nem elégelte, és oda nem somfordált Wil mellé.
– Miért lett olyan dühös a gazda? – kérdezte.
– Mert olyasmiről beszéltem, amiről nem kellett volna – mondta Wil.
– Szóval megütni szabad, beszélni nem? Ez elég fura!
– Felix! – szólt rá figyelmeztetően Alexis.
– Most mi van? Csak kérdeztem. A gazda azt mondta, ha nem tudunk valamit, kérdezzünk!
– Nem hiszem, hogy erre gondolt – morogta Alexis.
– Mindegy – vonta meg a vállát Felix. – Amúgy ez jobb volt, mint a játékok!
Wil csak fél füllel figyelt oda, úgyhogy hirtelen nem is értette, miről beszél a fiú.
– Mi?
– Amit csináltatok a gazdával. Sosem láttam még ilyet. Pedig sokszor voltam ott a játékokon.
– Beengedtek a játékokra?
Felix megvonta a vállát és kajánul vigyorgott.
– Nem mondtam, hogy a bejáraton mentem be.
– Miért is nem lepődöm meg? – dünnyögte Wil. – Ez a sok gaz nem fog eltűnni magától – váltott témát.
A fiú nem túl nagy lelkesedéssel kezdte kihúzkodni a fal mellett nőtt, majdnem derékig érő növényeket.
– Most komolyan! – mondta. – Taníthatnál nekem néhány mozdulatot.
– Mégis miért lenne szükséged rá?
– Sosem lehet tudni.
– Marcus úr nem katonát akar, hanem házi szolgát.
– Te, hogy tanultál meg így harcolni?
Wil az ásóval kikotort egy repedt kancsót, melyet teljesen beborított a föld, és feldobta a talicskára, amin a szemetet gyűjtötték. Egy másodpercre sem hagyta abba a munkát, úgy válaszolgatott.
– Kisgyerekkorom óta erre tanítottak, hogy jól tudjam szolgálni Marcus urat.
– Egész életedben rabszolga voltál?
Wil bólintott. Felix a falnak támasztotta a hátát, és egy kihúzott növény leveleit tépkedte.
– Szóval? Megtanítasz?
– Nem. Előbb tanulj meg rendesen dolgozni, majd aztán beszélhetünk róla.
– De ez unalmas!
– A régi munkád talán jobb volt? – szólt közbe Alexis.
– Nem mondhatnám, de legalább oda mentem, ahová akartam. Aludtam, ameddig akartam. Bár az is igaz, hogy itt legalább van elég kaja. Egyébként meg kurva igazságtalan az egész. Nem csináltam semmit, mégis eladtak.
– Azt mondod, nem loptál semmit? – kérdezte Wil.
Felix megvonta a vállát.
– Amikor elkaptak, akkor nem. A fickó, akivel voltam, kiment a szobából, ott volt a csomagja, nyitva. Én nem tehetek róla, hogy csak úgy otthagyta. Belenéztem. De nem vettem el semmit. Jó, tényleg azt gondoltam, hogy esetleg találhatok benne valami ékszert vagy pénzt. De igaziból még nem is nyúltam semmihez, amikor visszajött. Értitek? Az a szemét meg feladott az őrségnek. Odakötözött az ágyhoz, és hívta az őröket. Azt mondta nekik, megloptam. – Senki nem szólt semmit, de Felixet ez nyilván nem zavarta. – Jó, hát igaz, hogy párszor már bevittek, de most tényleg igazat mondtam! Inkább azt a fickót kellett volna letartóztatniuk, mégcsak nem is fizetett. A bordély tulajdonosa leginkább emiatt volt dühös rám és ezért hagyta, hogy eladjanak. Így legalább valami pénzt kapott. Te mit csináltál? – kérdezte Alexis felé fordulva.
– Sok rosszat.
– Naná. Mikor vittek a piacra?
– Két hete.
– Tényleg? Én három hónapig voltam ott. Páran megnéztek, de igyekeztem, hogy ne nagyon akarjanak megvenni. A fene se akar valami perverz uraság otthoni játékszere lenni.
– Tudod, mi lett volna, ha nem vesz meg senki? – kérdezte Alexis. Felix arcán látszott, hogy nem gondolkodott ennyire előre. – Eladtak volna néhány asért állatviadalra az arénának.
Felix hanyagul megvonta a vállát, de inkább témát váltott.
– És te, Flora?
Erre már Wil is megállt egy pillanatra, és a lány felé fordult, aki meglepett arccal nézett fel, mintha nem számított volna rá, hogy ő is részese lehet ennek a beszélgetésnek. Magára mutatott, aztán Wilre.
– Te is rabszolgának születtél? – kérdezte Wil.
Bólogatott, félénken elmosolyodott, aztán visszatért a gazoláshoz. Felix is lehajolt és nem túl lelkesen újra tépkedni kezdte a növényeket.