Szellemfények – Tizenhetedik fejezet

Néhány órával később a hátsó udvar szinte üres volt. A kiszedett köveket felhalmozták az egyik sarokban, a másikban pedig azokat a tárgyakat gyűjtötték össze, amelyekről úgy vélték, hasznát vehetik még később. A gaz alól kiszabadítottak többek között egy padot, amely kis csiszolás és festés után még jó lehet, találtak karókat és edényeket is, bár ezek többsége törött vagy legalábbis repedt volt. A szemetet kihordták az épület elé, ahonnan vagy a szegények, vagy a városi szemetesek majd elviszik.
Felix egy ideje már nyavalygott, hogy éhes, és Alexis javaslatára végül mindannyian bementek a konyhába ebédelni. Wil összerakott egy tálcát Marcus úrnak is, a többieket hagyta enni, ő pedig felment az emeletre.
Marcus úr az asztalnál ült, az ablak előtt. Előtte egy papír hevert, mintha levelet szándékozott volna írni, de a lap üres volt, ő pedig kifelé révedt. Már nem látszott mérgesnek, inkább csak nagyon fáradtnak. Wil letette elé a tálcát, aztán tétován megállt mellette.
– Uram…
– Ne kérj bocsánatot, Wil. – Halkan beszélt és mintha a gondolatai nagyon távol jártak volna. – Te nem csináltál semmi rosszat.
Nem fordult hátra és nem nézett az ételre sem. Wil tehetetlenül figyelte egy darabig, aztán szótlanul megfordult és kiment. A földszintről affektálva beszélő, ismeretlen hangot hallott.
– …tudják itt, hogy mit csináltál eddig, vagy behazudtad magad a házba? Esetleg az úr szereti az ilyen alulfejlett fiúkat?
Felix a füle tövéig elvörösödve, lehajtott fejjel állt a pult mellett. Alexis nem volt sehol, Flora a fal mellé húzódott, és ijedten pislogott az ismeretlenre.
– Felix, menj be a konyhába! – szólt rá Wil a fiúra.
Megvárta, amíg eltűnik az ajtó mögött, Flora egy pillanatig hezitált, aztán ő is követte. Wil csak ezután fordult a jövevényhez.
– Segíthetek valamiben?
A férfi elhúzta a száját egy pillanatra, de aztán mosolyogva fordult felé, sőt, meg is hajolt. Nagyjából annyi idős lehetett, mint Wil, de már enyhén kopaszodott. A Marcus úr édesanyjának római házában élő szolgákra emlékeztette Wilt és ez egyáltalán nem vált az ismeretlen javára.
– Cornelius Vilius Calenus főtanácsos úr titkára vagyok – mondta a férfi, és felmutatott egy tekercset. – Uram meghívót küldött a gazdádnak holnapután estére, vacsorára.
Wil szintén meghajolt, és átvette a levelet.
– Átadom Marcus úrnak.
– Bocsáss meg, hogy megkérdezem, de tudja az urad, hogy ez a kölyök egy tolvaj?
– Bármi is volt korábban, Felix most már ehhez a házhoz tartozik és az urunk védelme alatt áll – mondta Wil határozottan.
A titkárnak láthatóan nem nagyon tetszett a hangsúly, de hát ugyanolyan rabszolga volt, mint Wil, maximum kicsit több pénzbe került, úgyhogy, nem tehetett mást, csak megvető grimasz kíséretében bólintott.
– Uram várja Tegula úr válaszát.
– Rendben – mondta Wil, és türelemmel megvárta, amíg a férfi távozik. – Most már kijöhettek! – kiáltott be a konyhába.
Először Flora bukkant elő, aki Wil legnagyobb döbbenetére odalépett hozzá és megölelte. Wil rámosolygott. Közben Felix is kijött, és rá egyáltalán nem jellemző félénkséggel megállt a pult mellett.
– Kösz – mondta.
– Igaz, amit mondtam. Ami ezelőtt volt, az nem számít. Nem mintha tehetnél róla, milyen volt az életed. Most már ide tartozol.