Szellemfények – Tizenkettedik fejezet

Wil nem egyszer járt már rabszolgapiacon életében, és mindig is nyugtalanítónak találta, de a mai napon még a szokásosnál is rosszabb érzéseket keltett benne a látvány. A rabszolgakereskedők mindenki mástól elkülönülve, a piac egy elkerített részén állították fel a standjaikat. Középen pódium állt, amelyet a liciteknél használtak. A téren körben, ponyvák alatt állt, ült vagy guggolt a portéka, a többség meglehetősen letargikus arccal. Ha – vagy inkább, amikor – Marcus úr úgy dönt, hogy nincs már rá szüksége, Wil is itt fog kikötni, és túl öreg már ahhoz, hogy bármi jóra számíthasson.
A gazdája magához intette a felügyelőt és a kezébe nyomott egy pénzérmét. Ez azonnal elérte a kívánt hatást, és a férfi mély hajlongással kísérte Marcus urat az egyik árnyékos sarokban felállított padhoz.
– Három rabszolgát vennék – mondta Marcus úr. – Tavernába kellenek, olyanok, akik tudnak főzni, felszolgálni és egyéb háztartási munkát végezni. Jó lenne, ha legalább egyikőjük tudna írni-olvasni is. Ha megfelelő kínálatot állítasz ki, még egyszer ennyit kapsz.
A felügyelő hajlongva távozott, és rövidesen két lány jött kis asztallal, szőlővel és borral. Marcus úr hozzá sem nyúlt a gyümölcshöz és borhoz, ehelyett nagy figyelemmel szemlélte az eseményeket. A kereskedők emberei sorra kísérték fel a kiválasztott rabszolgákat a pódiumra, akiknek a többsége fiatal férfi volt, mindössze két nő akadt köztük. Amikor a pódium megtelt, a felügyelő visszatért, a nyomában fiatal fiú loholt, aki egy tarisznyában tucatnyi tekercset cipelt.
– Ha velem jön, nagyuram, bemutatom az árut.
A rabszolgákat úgy sorakoztatták fel, hogy el lehessen sétálni köztük, és minden irányból megszemlélhetők legyenek. A felügyelő felkísérte Marcus urat, majd egyesével megálltak, a fiú a tarisznyából azonnal átnyújtotta a megfelelő tekercset, a felügyelő pedig ismertette a legfontosabb adatokat. Wil az emelvény lábánál állva figyelte a történéseket.
Ahogy a felügyelő egymás után sorolta az életkorokat, képességeket és jellemvonásokat, Wil úgy érezte, mintha minden egyes szó, egy-egy arcára mért ökölcsapás lett volna. Az előállított rabszolgák mindegyike tökéletes volt Marcus úr céljaihoz, mindent tudtak, amit Wil nem.
A gazdája értékelés nélkül, némán hallgatta a bemutatót. Ez a helyzet csak az utolsó sorhoz érve változott. Wil úgy sejtette, az ott állókat csak azért hozták fel, hogy megtöltsék az emelvényt.
– Ezeket már nem nagyon ajánlanám, uram – ismerte be a felügyelő.
– Azért meghallgatom, amit mondasz.
– Igen, uram.
Nagyon fiatalnak tűnő fiú előtt álltak meg. Olyan alacsony volt, hogy Marcus úr mellkasáig is alig ért fel a feje búbja Sovány is volt, Wil még lentről is látta a bordáit, viszont nagyon szép arcvonásokkal rendelkezett. Szemtelenül felszegte az állát, de véletlenül sem nézett a szabad emberek szemébe.
– Tizenhét éves, egy külvárosi csehóban dolgozott, leginkább mint szajha és felszolgáló.
– Nem látszik tizenhétnek. Hogy hívnak, fiú? – kérdezte Marcus úr, először mutatva érdeklődést a vásárlás során.
– Felix.
– Mit loptál?
A fiú vállán jól látszott a beleégetett billog, amely azt mutatta, hogy lopásért ítélték el.
– Semmit. – Kihúzta magát, és durcásan elfintorodott. – Hamisan vádoltak meg.
Wil meglepetten látta, hogy a gazdája majdnem mosolyog.
– Tudsz főzni?
– Igen.
– Ez nem igaz, nagyuram – szólt közbe a felügyelő.
– Szóval hazug is vagy – jegyezte meg Marcus úr. – Elviszem.
A felügyelő arcán egy pillanatra döbbenet futott át, de aztán engedelmesen meghajolt.
– Igen, uram.
Intett az egyik hátrébb várakozó segédjének, aki gyorsan levezette a kölyköt az emelvényről.
A következő, aki felkeltette Marcus úr érdeklődését, az egyik lány volt. Szakadozott, zsákszerű ruhát viselt, amely így is jóval több volt, mint a férfiaknak járó ágyékkötő. A ruha szabadon hagyta a karját, így látható volt a bal vállától a kézfejéig húzódó égési heg. Kissé furán is tartotta azt a karját, merevebben, mint a másikat. Meggörnyedve állt, az arcából semmi sem látszott, mert hosszú, barna haja teljesen eltakarta. Wil lentről is látta, hogy reszket.
– Nagyjából huszonöt éves, minden háztartási munkát el tud végezni, viszont nem tud beszélni, pedig megvan a nyelve és hallottam már sírni is.
– Mi történt a karjával? – kérdezte Marcus úr.
– Nos… – A felügyelő kicsit hezitált, a lány pedig hangosan, kapkodva kezdte szedni a levegőt, szinte sípolt a tüdeje.
Marcus úr gyengéden a lány vállához érintette a tenyerét, aki összerándult az érintéstől.
– Nyugodj meg, nem kell félned – mondta neki Marcus úr a legbarátságosabb hangján, de a szavak nem sokat segítettek. – Elmondhatod, mi történt – fordult a felügyelőhöz. – Nem fogja befolyásolni a döntésemet.
– Az előző gazdáját gyilkosságok miatt fogták perbe, és amikor a katonák érte mentek, felgyújtotta a házát és elmenekült. A lányt bezárta a kamrába, a katonák mentették ki.
– Értem. Hogy hívják?
– Flora – mondta a felügyelő, miután belenézett a papírjába.
– Elviszem őt is – jelentette ki Marcus úr.
– Igenis, uram.
Az utolsó rabszolga volt az egyetlen, akit megláncoltak, és külön őr állt mögötte. Amikor Marcus úr elé lépett, a férfi egyenesen a szemébe nézett. Az őr ezt látva, durván nyakon vágta, de ezzel semmiféle hatást nem ért el.
– Hagyd! – szólt rá Marcus úr, és Wil sejtette, miért.
A férfi – aki jóval idősebb volt, mint bármelyik rabszolga a pódiumon, Marcus úrral lehetett egyidős – légiós tetoválást viselt a vállán. Sötét, rövidre nyírt haja volt, világoskék szeme, az oldalán és a hasán pedig néhány jól kivehető zúzódás látszott, frissek és régebbiek is. Nyilván többször megverték a közelmúltban. Sápadt volt, és a keze enyhén reszketett.
– Tizenegyes légió? – kérdezte Marcus úr.
– Igen.
– Tudsz írni-olvasni?
– Igen. Orvos voltam.
– Hogy jutottál ide?
– Rövid és meredek úton – felelte a férfi keserű mosollyal.
A felügyelő megköszörülte a torkát.
– Csak két hete adták el, nagyuram. Eléggé kezelhetetlen.
– Úgy vélem, meg tudom oldani ezt a problémát.
– Természetesen, nagyuram.
– Készítse el a papírokat.
Miközben elindultak lefelé a néhány lépcsőfokon, a felügyelő tovább magyarázott.
– Két őr elviszi a rabszolgákat önnek, ha ez megfelel.
– Köszönöm, de nem szükséges. A szolgám majd elintézi. – Wil nem várta meg, hogy Marcus úr külön szóljon, azonnal közelebb ment a lépcsőhöz. – Vidd haza őket! – adta ki Marcus úr az utasítást.
– Igenis, uram.
– Biztos benne, uram? Legalább egy őrt küldenék vele. – A felügyelő bizonytalan arccal mérte végig Wilt. – Ez itt – a katona felé intett –, nagyon engedetlen, fennáll a szökés veszélye.
– Nincs szükség kíséretre – ismételte meg Marcus úr. – Vegyék le róla a láncot is.
– Igenis.
Wil meghajolt, és odasietett, ahol a három megvásárolt rabszolga várakozott. Az egyik őr éppen a láncoktól szabadította meg a volt légionáriust. A lány most is reszketett. A kölyök próbált nemtörődömnek mutatkozni, de Wil egyértelműen látta rajta, hogy ő is fél. Egyedül a katona látszott teljesen közönyösnek, de Wil úgy sejtette, ez inkább azt jelzi, hogy nem nagyon érdekli a saját sorsa. Marcus úr egyáltalán nem olyan rabszolgákat választott, amilyenekre Wil számított. Bár gondolhatta volna, hogy az ura nem a könnyebb utat követi, csak hát mostanában már nem volt biztos benne, hogy ismeri még annyira a gazdáját, hogy előre lássa a döntéseit. Még mindig tartott attól, mit hoz számára a jövő, de az új társai nála is rosszabb helyzetben voltak, és Wil azonnal elhatározta, hogy igyekszik tőle telhetően segíteni nekik. Barátságosan mosolyogva lépett oda hozzájuk. Egyikük sem mosolygott vissza.
– Engem Wilnek hívnak – mutatkozott be. – Gyertek, hazamegyünk.
Egy darabig csöndben haladtak, de Felix folyamatosan fürkésző pillantásokat vetett Wilre.
– Ha szeretnétek megtudni valamit, nyugodtan kérdezzetek – biztatta őket.
– Mit kell majd csinálnom? – tudakolta Felix szinte azonnal. Ilyen közelről még jobban látszott, mennyire ideges. – Remélem, a gazda nem nagyon durva… elég erősnek látszik… – hadarta.
Wil hallotta, mit mondott a kereskedő, hogy a fiú szajha volt korábban. Ráadásul igazán törékeny, szinte lányos volt az alakja, Wil nem csodálkozott, hogy a fiú gondolatai ebbe az irányba terelődtek.
– Marcus úr tavernát nyit, mindhárman ott fogtok dolgozni. Nem ágyasnak kellesz neki.
– Majd elhiszem, ha így lesz – morogta a kölyök.
– Én nem hazudok – jelentette ki Wil –, és jobb lesz, ha a jövőben te sem fogsz. Marcus úr nem tűri az ilyesmit.
– Az urad katona volt? – kérdezte a hátuk mögül a volt légiós.
– Igen, de ő most már a te urad is – mondta Wil, amit a másik férfi figyelmen kívül hagyott.
– Hol szolgált?
– Ő Marcus Constantin Tegula, őfelsége a császár egyes számú különleges cohorsának nyugalmazott parancsnoka.
– Most el kéne dobnunk magunkat? – mormogta Felix az orra alatt.
– Hallottam róla – mondta a férfi, és az ő hangjából, az eddigi teljes közömbösséggel szemben, tisztelet hallatszott. – Legendákat beszéltek arról az egységről. Te mióta szolgálsz neki?
– Tizenöt éve – felelte Wil, és nem tudta, de nem is akarta titkolni a büszkeséget, amit emiatt érzett.
– Szóval te is részt vettél a küldetéseken?
– Igen. Téged, hogy hívnak?
– Alexis Cyrus. Bár gondolom, a családnevem most már nemigen számít.
Közben elérték a taverna bejáratát, Wil kitárta a kaput és beterelte a többieket az udvarra.
– Ez a Rózsakert – mutatott körbe. – Az új otthonotok.
Az udvarból számos helyiség nyílt, köztük két szoba, melyeket már napokkal korábban berendeztek három-három ággyal, székkel, asztallal és egy-egy ládányi ruhaneművel.
– Ezek a szobáitok, mosakodjatok meg, odabenn találtok ruhát, aztán megmutatom a házat.
A két férfi be is ment a szobába, Flora azonban még jobban reszketett, és szorosan maga köré fonta a karját.
– Ha szeretnél egyedül maradni, a konyha mögött van egy kis kamra. Ott van víz is, te mosakodhatsz ott is. Velem jössz?
A lány, anélkül, hogy felnézett volna, bólintott, és követte Wilt, aki bevezette a kis szobába.
– Tudom, hogy nem ismersz, de megígérem, hogy itt nem fog bántani senki. Nyugodtan csukd be az ajtót. Mire kijössz, idehozok neked egy ruhát. Rendben lesz így?
Flora megint bólintott. Wil próbált a lehető legkevésbé fenyegető lenni, hiszen hallotta, mit mondott a lányról a felügyelő. Egy zöld ruhát választott ki, könyékig érő ujjakkal. Úgy gondolta a karján lévő sebhelyek miatt, Flora talán jobban örülne egy ilyennek. A két férfi a kútnál mosdott, a piszkos ágyékkötőket a földön hagyták. Wil felszedte a rongyokat és az udvari tűzhelyre dobta ezeket, ahol folyamatosan égett a tűz. Biztos volt benne, hogy Marcus úr nem szeretné újra ezekben látni a rabszolgáit. A női ruhát bevitte a konyhába, letette a belső szoba ajtaja elé, aztán behajtotta a konyha ajtaját is.
Amikor mindhárman elkészültek, Wil bevezette új társait a vendégtérbe és megmutatta a konyhát is. A második szinten lévő vendégszobák felújításába még bele sem kezdtek. Minden piszkos volt, a falak néhol repedeztek, egyes helyeken törmelékhalmok álltak, a bútorzat pedig leginkább kidobásra várt.
– Hát, ez elég ramaty – jegyezte meg Felix.
– Te talán jobb helyen dolgoztál? – kérdezett vissza Alexis.
– Ott legalább minden ágynak volt lába – felelte a fiú vigyorogva. – Mondjuk, szükség is volt rá, elég sokat voltak használatban.
A harmadik szinten, a lépcső mellett volt Wil saját szobája és a lakószobák.
– Ez pedig Marcus úr lakrésze. Mindig kopogjatok, mielőtt beléptek.
– Te itt alszol? Azt hittem a szobádban.
Wil hátranézett és látta, hogy Alexis az összehajtogatott takarót nézi az alkóvban, amit Wil elmulasztott visszavinni a szobájába.
– Szeretek a közelben lenni, ha Marcus úrnak szüksége lenne valamire – mondta, és érezte, hogy felforrósodik az arca.
A folyosó végére értek, és Felix a felfelé vezető létrát méregette.
– Van még egy szint? – kérdezte.
– Igen, de az le van zárva. Oda nem mehetünk fel.
– Tényleg? Miért, mi van ott?
– Csak… emlékek – válaszolta Wil halkan.
Nem akart arra gondolni, hogy mi van odafent. Marcus úr múltja az ő múltja is volt egyben, és hiába vágyott arra, hogy minden a régi legyen, ez már sosem következhet be. Inkább gyorsan lefelé irányította a többieket. Megnézték a pincét és a hátsó udvarban lévő, omladozó épületeket, az istállót a két lóval és a kertet, melyet teljesen benőtt a gaz. Wil közben figyelte az új társait. Alexis elég rosszul nézett ki, úgy mozgott, mintha vagy húsz évvel idősebb lenne a koránál, időnként az arca is megrándult, a keze pedig nagyon remegett. Wil nem tudta, hogy ezt valami komolyabb sérülés, vagy esetleg betegség okozza-e. Felix iszonyúan izgága volt, egy pillanatig sem maradt nyugton és mindenre volt valami megjegyzése. Flora néma árnyékként követte őket, és amennyire Wil látta, egyszer sem emelte fel a fejét, csak a földet bámulta.
– Jó sok munka lesz itt – állapította meg Felix, amikor az udvart is bejárták, aztán hangosan megkordult a gyomra. Wil elmosolyodott.
– Igen, de nem most rögtön. Menjünk, azt hiszem, rátok fér némi étel.