Szellemfények – Tizenkilencedik fejezet

Wil nem volt dühös a gazdájára.
Marcus úré volt a döntés joga minden kérdésben, az ő feladata pedig az, hogy teljesítse ezeket az utasításokat, nem az, hogy megkérdőjelezze őket.
Amikor leért a földszintre, a többieket az egyik asztalnál találta, éppen reggeliztek. Levágta a Marcus úrtól lehozott tálcát az asztalra, amitől Flora összerándult és rémült szemekkel nézett rá, de aztán óvatosan felé tolt egy tányért.
Wil csak egy pillantást vetett rá, majd elindult a konyha felé.
– Nem eszel? – kiáltott utána Alexis, de ő nem fordult vissza.
Előző nap délután kezdtek neki a konyha átrendezésének, hogy később majd alkalmas legyen a taverna igényeinek ellátásra. Edények hevertek szanaszét. Wil felkapott egy kefét, és erőteljes mozdulatokkal súrolni kezdte a legnagyobb kondért. Társai nem sokkal később csatlakoztak hozzá. Flora behúzódott az egyik sarokba és tányérokat kezdett pakolni az új polcra. Alexis viszont megállt előtte.
– Bántott téged az a kondér? – kérdezte.
Wil felnézett rá, de nem szólt semmit. Felix az ajtóból figyelte őket.
– Tegnap én azt már kisúroltam – jegyezte meg.
– Nem látszik rajta – vetette oda Wil és folytatta, amit elkezdett.
Alexis még egy ideig ott állt, de Wil nem nézett fel, így végül sarkon fordult, és hátrament Florához, magával húzva Felixet is.
Wil nem volt dühös a gazdájára.
Mire végzett, a kondér úgy csillogott, akár egy vért.
A munkát a pult súrolásával folytatta, és továbbra sem szólt a többiekhez. Hallotta, hogy beszélgetnek, legalábbis Felix magyarázott valamit, Alexis közbe-közbeszólt, de Wil nem figyelt oda.
Marcus úr egész délelőtt nem jött le, így délben Wil felvitt neki némi ennivalót a szobájába, ahol megint csak a papírjai fölé görnyedve találta. Nem beszéltek, Wil begyújtott a fürdőben, hogy felmelegítse a vizet, kiterítette az ágyra tógát, aztán csendben távozott.
Odalent magához intette Felixet.
– Marcus úr ma este vendégségbe hivatalos, a főtanácsos úr házába. Te kíséred el.
– Ezért vagy olyan idegbajos?
Wil elhúzta a száját, de nem szólt semmit. Flora volt az, aki hátulról meglegyintette Felix tarkóját. A fiú duzzogva nézett hátra.
– Mi van? Hiszen ti is ugyanezt gondoltátok!
Flora rosszallóan megrázta a fejét. Annak ellenére, hogy nem beszélt, viszonylag könnyen ki tudta fejezni az érzéseit és gondolatait.
– Tudod, hogy kell felsegíteni egy tógát? – kérdezte Wil.
– Én inkább azt tudom, hogy kell lesegíteni – felelte Felix kihívó mosollyal.
– Majd megmutatom. Az utcán mindig két lépésre az úr mögött haladj. Ne maradj le, de ne is tapadj rá. Amikor odaértek, csak akkor beszélj, ha kérdeznek. Ha segítened kell a ház szolgáinak, tedd, amit mondanak. Egyébként maradj az úr mögött. Ha a pohara üres, töltesz. Gyere ide!
Felix közelebb lépett, Wil pedig szemügyre vette a testtartását.
– Egyenesen tartsd a hátad és a vállad is. A kezed a hátad mögé, az egyikkel a másik csuklódat fogod. – Miközben beszélt, elrendezte a fiú végtagjait. – Így. A szemed mindig legyen Marcus úron, hogy lásd, ha bármire szüksége van, de ne bámuld!
– Mennyi ideig fog ez tartani? – kérdezte Felix.
– Órákig. Attól függ, hány vendég lesz, és Marcus úr meddig kíván maradni. Az éjszakába is nyúlhat.
– És egész este mozdulatlanul kell állnom?
– Igen, és nehogy fészkelődj, vagy támaszkodj, és főleg ne bambulj el.
– Ezt én nem fogom kibírni!
– Dehogynem. Úgy hiszem, ennél sokkal rosszabb dolgokat is kibírtál már. Most gyere velem, segítünk elkészülni Marcus úrnak.
– Mi mit csináljunk? – kérdezte Alexis.
Wil visszanézett, a konyha lényegében készen volt.
– Kint az egyik tárolóban van már egy adag tartós élelmiszer, hordjatok át a konyhába mindent, amire Florának a főzéshez szüksége lehet.
A lépcsőn felfelé menet Felix tovább kérdezősködött.
– Mi van, ha elrontok valamit? Meg fog verni a gazda?
– Nem fogsz elrontani semmit.
– Dehogynem! Soha életemben nem jártam nemesi házban, és főleg nem ilyen díszvacsorán, vagy min.
– Ez nem díszvacsora, csak egy sima, egyszerű vacsora.
– Engem a nemesek eddig csak pucéran akartak látni, és leginkább csak térden vagy hason fekve.
Wil most már nem is tudta, az dühíti-e jobban, hogy ő nem mehet, vagy az, hogy Felixnek kell mennie, aki láthatóan nem volt felkészülve erre. Nem mintha olyan nagyszerű dolog lett volna részt venni egy ilyen vacsorán, de ez az ő feladata volt, amíg az ura úgy nem döntött, hogy lecseréli. De elfojtotta minden rossz érzését, és Felixre figyelt.
– Ha azt teszed, amit kell, nem is fognak észrevenni. Ha kérdeznek valamit, röviden válaszolj, leginkább csak igen, uram, igen hölgyem. És nagyon vigyázz a szádra!
– A büdös francba – morogta Felix az orra alatt.
– Erről beszélek – mutatott rá Wil.
Marcus úr már éppen az elkészült listákat pakolta el, amikor beléptek a szobába. Felix szinte félénken állt meg, Wil háta mögött maradt, amíg ő az asztalhoz lépett, átvette Marcus úrtól a papírokat, feltekerte őket, aztán berakta a szekrénybe. Ahogy visszafordult, látta, hogy Felix úgy áll, ahogy lent mutatta neki: keze a háta mögött, bár a vállát túlságosan behúzta. Marcus úr kritikus pillantásokkal méregette.
– Tudja a fiú, hogy kell viselkednie?
– Igen, uram – felelte Wil határozottan.
A gazdájuk bólintott.
– Nézd meg, hogy meleg-e a fürdővíz – utasította Felixet, mire a fiú megkönnyebbülten kirohant a szobából.
Wil elkezdte lesegíteni a ruhát Marcus úrról, úgyhogy mire Felix visszatért, gazdájuk készen állt a fürdésre. A fiú, ahogy belépett, ledermedt, és tátott szájjal bámult. Wil tisztában volt vele, hogy Marcus őr elég impozáns termet, és nyilván a számos sebhely sem megszokott látvány.
– Meleg a víz? – kérdezte gyorsan, hogy véget vessen a bambulásnak.
Felix pislogott, aztán becsukta a száját.
– Ó… igen… azt hiszem…
Wil intett a fejével, hogy álljon félre, mire Felix némi tétovázás után engedelmeskedett, Marcus úr pedig bement a fürdőbe.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Wil a fiút. – Próbáld meg összeszedni magad!
– A francba is, jól van. De olyan nagy… Ugye, amikor az első nap azt mondtad, hogy nem fog… Ugye, komolyan mondtad? – a fiú sápadt volt, a hangja kicsit remegett, és Wil nagyon megsajnálta.
– Megmondtam, hogy itt senki nem fog bántani. Hiszel nekem?
– Azt hiszem… – Aztán egészen határozottan bólintott.
– Jó, akkor csak figyelj oda, és minden rendben lesz.