Szellemfények – Tizennyolcadik fejezet

Amilia egyedül volt otthon – az apja tanácsülésre ment, az anyja pedig valamelyik barátnőjével töltötte a napot –, így bevackolta magát a könyvtárszobába és úgy tervezte, az egész napot ott fogja tölteni. Nem is zavarta senki, amíg Arit izgatottan be nem száguldott az ajtón.
– Kisasszony, kisasszony, üzenetet hoztak!
– És ettől miért lettél ilyen piros? – kérdezte, miközben letette a könyvét és felállt.
– Hát mert, tudja, kisasszony, az a helyes fiú hozta a levelet, aki segített nekünk, amikor megtaláltuk a… a holttestet.
Arit nem szívesen említette a halottat, de annál többet beszélt a rabszolgáról, aki velük volt. Hogy mennyire segítőkész volt, amikor nem hagyta, hogy nekik is hozzá kelljen érniük a holttesthez. Meg hogy milyen szép szeme van.
– Á, már értem!
Amilia mosolygott a lány rajongásán, bár ő maga nem osztozott benne. Sejtette, hogy a vacsorameghívásról lehet szó. Csak abban reménykedett, hogy mivel ez a Tegula úr sem tűnt valami lelkesnek, talán nemleges választ küldött. Nem nagyon volt kíváncsi az üzenetre, de azért természetesen lesétált az udvarba.
Aztán eszébe jutott az a gyanúja, hogy a szolga talán többet is tudhat a gyilkosságokról, és felgyorsította a lépteit. Most végre lesz alkalma kifaggatni, a gazdájától távol.
Tegula úr rabszolgája, egyenes háttal, enyhén leszegett fejjel, a háta mögé tett kézzel várakozott, a tökéletesen fegyelmezett rabszolga testtartásában és mélyen meghajolt, amikor Amilia leért az udvarba.
– Arit azt mondja, levelet hoztál.
– Igen, kisasszony.
A derekára kötött kendőn lehetett valami rejtett zseb, mert előhúzott egy szépen feltekert papírt és átadta. Amilia elhúzta a száját, ahogy elolvasta a néhány sornyi üzenetet.
– Add át uradnak édesapám köszönetét. Szeretettel várjuk a gazdádat.
– Igenis, kisasszony.
– Hogy is hívnak?
– Wil, kisasszony. – Fura egy név volt, de Amilia ezt nem tette szóvá, hiszen nem akarta elijeszteni a szolgát.
– Nos, Wil, szerinted bánná a gazdád, ha segítenél nekem?
A fiatalember kicsit tétovázott, mielőtt válaszolt volna.
– Nem hiszem, kisasszony.
– Ne aggódj, semmi szörnyűséget nem akarok kérni! – A tekintete a szolga nyakára tévedt, ahol még mindig látszott a zúzódás, de már kevésbé sötét, sárgásbarna volt színben. – Nem szeretném, ha megbüntetnének. Gyakran kapsz büntetést?
– Nem, kisasszony.
A válasz őszintének hangzott, de Amilia el tudta képzelni, hogy neki eléggé más fogalmai lehetnek arról, mi számít gyakorinak, mint a rabszolgának.
– Rendben, akkor kérlek, gyere velem!
A konyhába mentek, ahol két zsákban némi élelmiszer volt összecsomagolva, amit Amilia egy, a szegénynegyedben élő családnak szánt, akiket rendszeresen támogatott. Öt gyermekük volt, az egyik nagyon beteg, és ő hetente járt ki hozzájuk gyógyszerrel és élelemmel. Wil minden nehézség nélkül felkapta a két zsákot, és átvetette a vállán.
– Nem túl súlyos? – kérdezte Amilia.
– Nem, kisasszony.
A fiú félreállt, hogy előre engedje, de amikor kiértek az utcára, Amilia intett neki.
– Kérlek, gyere mellettem!
Wil nem tiltakozott, de óvatos és kissé csodálkozó oldalpillantást vetett Amiliára.
– Ne félj, csak beszélgetni szeretnék.
– Igenis, kisasszony.
Amilia persze látta, hogy Wil zavarban van ettől a gondolattól, úgyhogy nem akart ajtóstól rontani a házba.
– Mikor költöztetek ide? – kérdezte, hogy oldja a szolga feszélyezettségét. Tudta persze, hogy ez is kényes kérdés, hiszen ő sem szerette volna, hogy a rabszolgái valami idegennel beszélgessenek az életéről. Wil tétovázott is, mielőtt válaszolt volna.
– Három hónapja, kisasszony.
– És korábban hol éltetek?
– Rómában, rövid ideig. Azelőtt soha nem maradtunk sokáig egy helyen.
– Már a hadseregben is Tegula úrral voltál?
– Igen, kisasszony.
– Akkor nem csoda, hogy nem rázott meg a holttest látványa. Gondolom, sok halottat láttál már.
A fiú eddig is bizonytalanul válaszolgatott, de most hosszabb hallgatás után felelt csak.
– Igen, kisasszony.
– Úgy hallottam, a városi őrség nem nagyon halad a nyomozással. Azt is hallottam, hogy nemcsak egy, hanem három holttestet találtak aznap, a város különböző pontjain.
Úgy gondolta, ha beszél a gyilkosságokról, talán Wil megnyílik, és észre is vette, hogy erre felkapta a fejét.
– Mond ez neked valamit?
– Marcus úr szerint ez nem az én dolgom – felelte halkan.
– Az apám szerint pedig nem az enyém, de nem látom, hogy bárki más komolyan foglalkozna vele.
Wil ezúttal nyíltan ránézett. Amilia megint látta a szemében azt, amit korábban is, valami gyanakvásfélét.
– A hármas számnak nagy jelentősége van különféle mágikus rituálékban – mondta aztán.
– Valóban? – kérdezett vissza Amilia.
– A szív kivágása pedig gyakori áldozati forma.
– Ezt, hogy érted?
– Gyakran van szükség a szívre, amikor egy rituáléval meg akarnak idézni valamit.
– Mégis mit?
– Egy szellemet vagy démont.
– Ilyenek nem léteznek – jelentette ki Amilia határozottan. – Ez buta babona.
Wil gyorsan elfordult.
– Igenis, kisasszony.
Amiliának csalódást okozott, hogy a rabszolga ilyesmivel áll elő. Abban reménykedett, hogy talán látott vagy észrevett valamit, ami utalhat a gyilkos személyére, és nem ilyen bolond elméletre számított.
– Abban viszont akár igazad is lehet, hogy aki ezt tette, az el akart érni valamit. Talán ő azt hiszi, megidézhet valamit.
– Igenis, kisasszony. – Látta a rabszolgán, hogy nem ért egyet vele, de persze nem vitatkozott.
– Mutatnék neked valamit. – Belenyúlt az övén viselt erszénybe és kivett egy papírdarabot. – Lemásoltam a feliratot, ami a holttestbe rejtett pénzérmén volt.
Wil egy kézbe fogta a zsákokat, átvette a papírt és figyelmesen megvizsgálta.
– Görög betűknek tűnnek – mondta aztán.
– Te olvasol görögül?
– Marcus úr szerint fontos, hogy ismerjük a birodalomban használt nyelveket – felelte Wil.
– Hány nyelvet beszélsz?
– Hatot, kisasszony. – Úgy mondta mintha ebben nem lenne semmi különös.
Amiliát ez eléggé meglepte. Persze számos olyan rabszolgát ismert, akik írtak-olvastak és több nyelven beszéltek, gyerekkori tanítója és az apja titkára is ezek közé tartozott. De az ilyen rabszolgák nagyon drágák voltak, és az uraik általában ennek megfelelően is kezelték őket, ezt tükrözte a ruházatuk és a viselkedésük is. Wil most megint azt az elnyűtt tunikát és nadrágot viselte, amelyben Amilia először látta, és egy olyan vidéki kisbirtokos rabszolgájának látszott, aki csupán egy-két szolgát engedhet meg magának.
– Ez igazán lenyűgöző – mondta, és meg mert volna esküdni, hogy a fiatalember erre elpirult. – Egyébként szerintem is görög betűk, mégsem tudom értelmezni az írást. Azt hiszem, ez valamilyen kód vagy titkosírás.
Annyira elmélyültek a felirat tanulmányozásában, hogy megálltak, és Amilia egészen közel hajolt Wilhez.
– Igen, szerintem is – mondta a fiatalember.
– Láttál már ilyet?
– Nem is tudom. – Felemelte a fejét és most egyenesen Amilia szemébe nézett. A fiú barna szemében csillogott az értelem. Láthatóan belemerült a rejtélybe, és ez egy pillanatra elfeledtette vele a köztük lévő társadalmi különbséget.
– Tartsd meg! Több másolatot is készítettem, miközben próbáltam kitalálni, mi lehet az értelme. Talán eszedbe jut valami – javasolta Amilia.
– Nem szabadna… Marcus úr nem örülne neki.
Az arcán látszottak a kavargó érzelmek, mintha az urával szembeni engedelmesség kényszere és a kíváncsiság vagy a segítő szándék viaskodott volna benne. Végül sóhajtott egyet, és elsüllyesztette a papírt a derekára kötött kendőben.
– Köszönöm, kisasszony – mondta és lesütötte a szemét.
Amilia nem nagyon értette, minek szól a köszönet, de annyira őszintén hangzott, hogy bólintott.