Szellemfények – Tizenötödik fejezet

Másnap reggel Marcus szokatlanul vidáman és életerősen ébredt. Az előző nap igazán eredményes volt. A lepusztult állapotban lévő hátsó udvar jó részét kitakarították, és ő máris kellemesen csalódott az új szolgáiban. Flora erős volt és kitartó, szinte megállás nélkül dolgozott, és ezalatt mintha a rettegéstől is megszabadult volna, bár igaz, hogy ahányszor Marcus közelebb ment hozzá, mindig összerezzent, mintha arra számított volna, hogy megüti. Felix pont olyan fejletlen volt, mint amilyennek látszott, és Marcus többször hallotta motyogni arról, hogy fáj a keze, meg hogy miért csak őt kellett megégetni, a többieket miért nem, de azért igyekezett tartani a lépést. Látta, hogy Wil bekente a fiú csuklóját fájdalomcsillapító kenőccsel, később pedig megmutatta a kölyöknek a saját jelét, és azzal nyugtatgatta, hogy a fájdalom másnapra el fog múlni.
Alexis szintén meglepően jól bírta a munkát, aminek az oka is egyértelmű lett, amikor Wil beszámolt róla, hogy a férfi bevett valamilyen gyógyszert. Marcus félrevonta egy pillanatra, és biztosította, hogy bármit használhat, ami segít, de semmiképp sem ihat. Nem akart egy részeges szolgával bajlódni.
Mivel jóval többet haladtak előre, mint tervezte, úgy döntött, aznap reggel kicsit másfajta testmozgásra lenne szüksége. Amikor Wil reggeli után letakarította az asztalát, utasította, hogy szedje elő a gyakorlókardokat. Wil erre csak engedelmesen bólintott, de Marcus hallotta, hogy fütyörészve megy le a lépcsőn.
Marcus egyszerű nadrágot és tunikát vett fel, aztán lement az udvarba, ahol Wil már eltakarított mindent a kút közvetlen közeléből és előkészítette a két életlen kardot. Felix és Alexis a kút mellett ültek, Flora pedig a szobája ajtajában, és mindhárman kíváncsian figyelték Wil ténykedését.
Marcus felvette az egyik fegyvert és néhányszor megforgatta. Lassan kezdtek neki, hiszen hónapok óta nem edzettek, de Marcus már az első néhány mozdulat után rájött, hogy hiányzott neki a kardforgatás és most is benne volt még az izmaiban minden egyes mozdulat.
Egyre gyorsabb és bonyolultabb támadásokba kezdett, és Wil kitűnően védekezett, látszott, hogy ő sem felejtett semmit. Pont olyan jól ismerték egymás mozdulatait, mint a sajátjaikat, ezerszer harcoltak már egymás ellen és egymás mellett is. Wil hárított egy újabb csapást, aztán villámgyors mozdulattal betört Marcus védelmi vonala alá. Az él nélküli kard Marcus combján csattant, aztán Wil már vissza is ugrott, de ekkor egy rémült kiáltás mindkettőjüket megállásra késztette.
Marcus meg is feledkezett a ház új szolgáiról és csak most látta, hogy Flora is csatlakozott a kút mellett ülőkhöz, ahonnan tökéletes rálátás nyílt a küzdelmükre. Ő volt az, aki sikoltott, és most rémülten meredt rájuk. Marcus gyorsan rájött, mi lehet a baj. Flora azt látta, hogy egy rabszolga megütötte a gazdáját, ami halálos bűnnek számított, legalábbis átlagos esetben.
Ahelyett, hogy szavakkal próbálta volna megnyugtatni a lányt, Marcus inkább Wilhez fordult, aki aggodalommal az arcán nézett Florára. Marcus odalépett mellé és vállon veregette.
– Ez szép volt – mondta. – Folytassuk!
Wil elvigyorodott és tisztelgésre emelte a kardját, aztán mindketten pozícióba álltak és folytatták a küzdelmet. Most Wil támadott és Marcus védekezett. Marcus fizikailag erősebb volt, magasabb, a karja hosszabb, ami előnyt jelentett, de Wil gyors volt és ruganyos, és ötéves kora óta képezték a harc különféle formáira. Olyan sebes mozdulatokra volt képes, amit Marcus csak kevesektől látott. Hamarosan mindketten lihegve és izzadva küzdöttek, mindent beleadtak, már egyáltalán nem fogták vissza magukat.
Végül – mint mindig – a nagyobb erő győzött. Egy heves támadás után a kardok összekapcsolódtak, és Marcus teljes erőből nekifeszült Wilnek, aki egy darabig még tartotta magát, de a karja remegett az erőlködéstől. Ezt látva Marcus még egy erőteljes mozdulatot tett, amitől a kard kirepült Wil kezéből.
– Azt hiszem, ezzel még Tiberius is elégedett lenne – mondta Marcus.
Wil a térdére támaszkodva, lihegve válaszolt.
– Urammal talán, de velem? Azt mondaná, az erősebb ellenfelet is le kell tudni győzni, fiú! Ma te cipeled az én felszerelésem is, hogy egy kis izmot rakjunk rád!
Wil olyan élethűen utánozta egykori helyettesének a hangját, hogy Marcus szinte maga előtt látta az idősebb férfit, és elnevette magát. Wil felnézett, és ő is szélesen elmosolyodott. Egy pillanatra olyan volt minden, mint régen.
Aztán Marcus álnok gondolataiban megjelent a kép, ahogy utoljára látta Tiberiust, ágyban fekve, mozdulatlanul, az arca felismerhetetlenül összeégve. Érezte, ahogy az arcizmai megmerevednek, a mosolya eltűnik. Mindezt ott látta tükröződni Wil tekintetében, ami a pillanat törtrésze alatt komorult el. Ez pedig mérhetetlenül felbosszantotta. Dühösen elhajította a kardot, és a tény, hogy Wil meg sem kísérelt kitérni előle, hanem hagyta, hogy a csípőjének csapódjon, csak még jobban felbőszítette.
– Pakolj össze, és folytassátok a munkát! – utasította és beviharzott a házba.