Szellemfények – Harmincadik fejezet

Amilia kissé már összeszedettebbnek érezte magát és érdeklődve nézett körül. A Rózsakert hírhedt helynek számított a városban, de évekkel ezelőtt bezárt, amúgy sem olyan hely volt, ahová Amilia eljöhetett volna. Több mint meglepőnek találta, hogy egy volt katona, sőt mi több egy magasrangú nemes akarjon újra nyitni egy ilyen létesítményt. Újra és újra felül kellett bírálnia a Tegula úrról kialakított véleményét, de ezt kifejezetten megnyerőnek találta.
A taverna vendégterében már láthatóan sok munkát elvégeztek. A padlót felcsiszolták, akárcsak a pultot és a falakat, egyszerű, de barátságos benyomást nyújtott minden, semmi cicoma. Az asztalok és székek nagy részét még a fal mellett halmozták fel, kivéve azt, melynél ültek.
A figyelme a rabszolgára terelődött, aki azt mondta, korábban orvos volt. A férfi elgondolkodva már-már aggodalmas arccal nézett a gazdája után, aztán visszafordult Amilia felé. Rámosolygott, de ez inkább begyakorolt gesztusnak tűnt, mint bármi másnak.
Amikor felemelte a tűt és befűzte a selyemszálat, Amilia megmarkolta az asztallapot, de legnagyobb meglepetésére néhány apró szúráson kívül szinte semmit nem érzett.
– Megnézhetem az öltéseket? – kérdezte, amikor az orvos végzett.
– Persze. – Alexis felállt, eltűnt egy rövid időre, aztán egy tükörrel jött vissza, amelyet úgy tartott, hogy Amilia megnézhesse magát. – Marad egy kis sebhely, de a hajával el tudja majd takarni – mondta. Amiliának ez eszébe sem jutott.
– Nem kétlem, igazán finom keze van.
Amiliát nem vitte rá a lélek, hogy úgy szóljon ehhez a férfihoz, mint egy rabszolgához. Az orvos a megjegyzést csak egy kósza pillantással nyugtázta.
– Gyönyörűek ezek az öltések, annyira aprók és szabályosak! Meg tudná mutatni nekem a technikáját?
– Hát, én nem is tudom – felelt Alexis tétován.
– Tudja, évek óta próbálok segíteni azoknak, akik nem tudnak megfizetni valódi orvost. De csak könyvekből tanultam. Össze tudok varrni egy sebet, de általában nagyon csúnyán néz ki – magyarázta neki.
– Szívesen segítenék, de most már nem én hozom a döntéseket.
– Megengedi, hogy megkérdezzem erről Tegula urat?
– Természetesen. De most jöjjön, megmutatom a szobát, ahol lepihenhet.
Azon az ajtón távoztak, amelyen Tegula úr is tette. Mögötte szűk lépcső vezetett felfelé, melyen az első kanyarulatban Wil jött velük szembe, aki azonnal a fal mellé húzódott, hogy utat engedjen nekik. Amilia azonban megállt.
– Jól vagy? – kérdezte, mire a rabszolga meglepetten nézett rá.
– Hogyne, kisasszony.
– Szívből köszönöm, amit értem tettél.
Wil zavartan elmosolyodott, és a föld felé fordította a tekintetét.
– És ön jól van, kisasszony? – kérdezte lesütött szemmel.
– Igen, hála neked.
– Bárki ezt tette volna – szabadkozott Wil.
– Nem. Ezt nem hiszem.
Hirtelen közelebb lépett Wilhez és megölelte. A fiú izmai először megfeszültek, mintha el akart volna húzódni, de aztán szinte beleolvadt az ölelésbe, és Amiliának az az érzése támadt, hogy Wil nem sokszor tapasztalhatta meg, hogy megölelik.
– Köszönöm szépen – mondta még egyszer.
– Nagyon szívesen, kisasszony.
Amilia elengedte, és hátralépett.
– Ugye, nem büntetett meg a gazdád?
– Még nem, kisasszony.
Amilia úgy érezte, Wil nem is érti, hogy lehet ez, és arra számít, a dolog később még változhat, a válasz után azonban gyorsan fejet hajtott.
– Mennem kell – mondta. – Marcus úr a kisasszony édesapjához küldött, hogy elmondjam, mi történt. Jó éjt, kisasszony.
Amilia figyelte, ahogy lesiet a lépcsőn, aztán követte Alexist. Az első szinten nagyban folytak még a felújítási munkálatok, a folyosón szerszámok hevertek, és törmelékhalmok. A második ajtóban Felix várta őket.
– Kész a szoba? – kérdezte tőle Alexis.
– Aha.
Félreállt az ajtóból és teátrális mozdulattal meghajolt.
– A Rózsakert taverna megnyitotta kapuit első vendége előtt – mondta, és Amilia elnevette magát, mire a fiú elégedetten mosolygott. Aztán kicsit elkomolyodott.
– Flora mindenben segít majd, kisasszony, de ő nem tud beszélni – figyelmeztette.
– Köszönöm, Felix, és magának is – fordult Alexishez, aki udvariasan fejet hajtott.
Belépett a szobába, és ahogy behúzta maga mögött az ajtót még hallotta Felix vidám szavait.
– Mi van, a kisasszony talán valami uraságnak néz téged, vagy mi?
A szoba kellemesen tágas volt, de csak egy asztal árválkodott benne a kényelmesnek és újnak tűnő ágy mellett. Az asztalra egy tálban vizet, néhány törlőkendőt, és fésűt készítettek ki, az ágyra pedig egyszerű szabású, de legalább tiszta ruhát. A lány, Flora, az ágy mellett állt, és mélyen meghajolt, amikor Amilia belépett.
Amilia az asztalhoz metn, kezet és arcot mosott. Aztán megrohanták a gondolatok. Eddig furcsán nyugodtnak érezte magát, de talán csak azért, mert minden olyan váratlanul történt. De ahogy a víz felszínére bámult, mely elszíneződött a lemosott vértől, a támadás képei villantak az agyába. Aztán pedig a holttest, amit a laktanyában látott. Ő is pontosan úgy végezhette volna. Ráadásul a történések egy részére nem is emlékezett. Soha nem volt még ilyen kiszolgáltatott helyzetben.
Finom érintést érzett a vállán, összeszorult a torka a gyengédségtől, ami abból az érintésből sugárzott. Megfordult. Ha nem is tudott beszélni, Flora arcán olyan mély együttérzést látott, amitől könnybe lábadt a szeme.
– Köszönöm – mondta reszketeg hangon, mire a lány csak bólintott, aztán az ágyra mutatott.
Amilia leült, Flora pedig felvette a fésűt, leült mellé és finoman elkezdte kiszedni a tűket a hajából. Az ismerős rituálé közben Amiliának kicsordultak a könnyei.
– Nem is tudom, miért sírok – mondta halkan. – Most már semmi okom rá.
Flora a fésűvel szinte simogatta, szabad kezével pedig megérintette a vállát, ami akár öleléssel is felért. Aztán lesegítette róla szakadt ruháját, lefektette és betakargatta. A lány tekintete melegséggel töltötte el Amilia szívét és biztonságérzést nyújtott. Kérnie sem kellett, a lány a lámpást az asztalra tette és láthatóan nem állt szándékában eloltani.
– Mellettem maradnál, amíg elalszom? – kérdezte.
Flora komoly arccal bólintott, Amilia pedig maga mellé húzta. Otthon is gyakran aludt együtt Arittal vagy Elizával, néha mindkettőjükkel. Bár nem hitte, hogy most el fog tudni aludni. Egymással szembe fordulva feküdtek, és Amilia látta, hogy a lánynak halvány sebhely van a halántékán, amelyet a haja eddig eltakart. A karján is sérülések nyomait viselte. Vajon a némaságát is valamilyen sérülés okozhatta?
Tegula úr háza népe fura egy társaság volt, akár a gazda maga, csupa ellentmondás.
– Köszönöm – mondta megint a lánynak.
Flora bólintott és aztán elmosolyodott, amitől az egész arca megszépült. Amilia arca felé nyúlt, és jelezte, hogy hunyja le a szemét. Ő engedelmeskedett, és szinte azonnal elaludt.