Szellemfények – Harmincharmadik fejezet

Marcus úr előre küldte Wilt, aki meglehetősen zaklatott lelki állapotban sietett haza, hogy előkészítsék a Rózsakertet a vizsgálóbizottság első ülésére. Egyrészt súlyos lelkiismeret-furdalása volt, hogy Marcus úr végül mégiscsak kénytelen szerepet vállalni a nyomozásban, másrészt viszont nagyon örült, mert biztos volt benne, hogy most már minden rendben lesz. Marcus úr hátra maradt, hogy tisztázzák, kiknek a jelenléte lenne még indokolt, és nem adott részletes utasításokat, de Wil a hazaúton átgondolta, mire lehet szükség. Florát és Felixet megkérte, hogy készítsenek valami vacsorát, aztán körbenézett a vendégtérben.
– Toljunk össze két asztalt – mondta Alexisnek.
Felállították a székeket a kialakított tárgyalóasztal mellé, majd kicsit hátrébb odahúztak egy harmadik asztalt is.
– Az egyik kamrában van papír, írószerszám és tinta, behoznád?
Alexis elment, Wil pedig felsietett a padlásra, és a nagy halom tekercsből kikotorta a város térképeit. Mindegyiket levitte, aztán kiválasztotta a legrészletesebbet, és kiterítette a harmadik asztalon. Az íróeszközök egy részét a tárgyalóasztalon hagyta, de néhány ívet, egy íróvesszőt és egy tégely tintát a másik asztalra tett, és odahúzott egy széket is. Újra visszament a padlásra, és előkeresett egy holdnaptárt is. Közben a szeme megakadt egy faragott dobozkán, azt is felkapta és magával vitte. Poharakat tettek ki, és Wil lefejtett néhány kancsó bort is.
– Talán jobb lenne, ha én segítenék Florának, és Felix kijönne felszolgálni – vetette fel Alexis. – Gondolom, te jegyzetelni fogsz?
Wil bólintott. Alexis ugyan látványosan jobban volt, de a keze még mindig remegett néha, és Wil azt is feltételezte, hogy nem békélt meg teljesen a jelenlegi státuszával. Alexis el is tűnt, és nem sokra rá Felix előbukkant a konyhából.
– Miért mindig én vagyok az, akinek szórakoztatnia kell az uraságokat? – morogta maga elé.
– Csak szolgáld fel a bort és az ételt, ha Marcus úr jelzi. Egyébként maradj a pult mögött. Nem kell senkit sem szórakoztatnod.
Felix rántott egyet a vállán, aztán bevonult a pult mögé, és rákönyökölt.
Marcus úr röviddel a vendégek előtt érkezett meg. Megvizsgálta a változtatásokat és elégedetten bólintott. Wil örömmel látta, hogy minden duzzogása ellenére, Felix egyenes háttal áll, keze a háta mögött, ahogy néhány nappal korábban mutatta neki.
A bizottság tagjai egy csoportban érkeztek meg. Cornelius úr, mint városi elöljáró az asztalfőn foglalt helyet. Ott volt az őrség parancsnoka, Blasius Labeo úr, a hadnagy, akivel Wil a holttest megtalálásakor találkozott, valamint az a százados is, aki a laktanyában aznap fogadta őket. Mindketten bemutatkoztak, Wil pedig feljegyezte a nevüket a jegyzőkönyvbe: Lucas Pera és Porcius Juncus. Az utolsó tag, a tanács küldöttjeként egy bizonyos Quintus Augur volt, aki igen vagyonos ember benyomását keltette. Tógát viselt, de olyan övvel, amely végig drágakövekkel volt kirakva, és minden ujján ékköves gyűrű csillogott. Calenus főtanácsost egy, Augurt viszont két rabszolga kísérte el, egy fiú és egy lány, akik ráadásul látványosan esztétikai célokat szolgáltak, mindketten nyúlánk termetűek voltak, hosszú, sötét hajjal. Amikor mindenki leült, ők letérdeltek a gazdájuk széke mellé.
Wil Felixre pillantott, aki azonnal ki is lépett a pult mögül több kancsó borral, körbejárt, és mindenkinek töltött. Calenus úr szolgája azonnal elvett tőle egy kancsót, és töltött az urának, de a másik két szolga meg sem moccant, még akkor sem, amikor Felix kifejezetten rájuk grimaszolt.
– Először is köszönöm mindenkinek, hogy eljöttek. Azt hiszem, az lenne a legcélszerűbb, ha a százados, mint a vizsgálat eddigi irányítója, összefoglalná a történteket – nyitotta meg Calenus úr az ülést.
Mindenki a katonára nézett, aki elvörösödött és megköszörülte a torkát.
– Nos, alig egy hónappal ezelőtt az éjszakai járőrök három holttestet találtak. Mindhármukkal ugyanúgy végeztek, kivágták a szívüket. Rengeteg embert hallgattunk meg, bejártuk a kikötőt és a szegénynegyedet, bevittünk néhány csavargót, de nem találtunk semmi nyomot. Aztán néhány nappal ezelőtt megtámadták Amilia kisasszonyt, és Lorio Tullus úr, az ékszerkereskedő bejelentette, hogy eltűnt a lánya. Feltételezzük, hogy a leány már halott, és Amilia kisasszonyt is… – A százados tétova pillantást vetett a főtanácsosra, és nem fejezte be a mondatot.
– Igen, tudom – mondta a főtanácsos.
– Más eltűnés nem történt? – kérdezte Marcus úr a kínos csöndben.
– Nem – felelte Labeo.
– Vagy csak nem tudnak róla – jegyezte meg Marcus úr, úgy tűnt inkább csak magának, de a parancsnok szinte utálkozó pillantást vetett rá. Wilnek nagyon nem tetszett ez az ember, a gazdája úgy tűnt, nem vette ezt észre, vagy inkább csak nem törődött vele. – Mit tudunk az áldozatokról? – kérdezte inkább.
– Kettejüknek tudjuk a nevét, értesítettük a családjukat. A harmadikról semmit nem tudunk, és nem is jelentkezett érte senki – jelentette a százados.
– Ez nem valami sok – állapította meg a főtanácsos.
Wil leírt mindent, ami elhangzott, de közben a gazdáját is figyelte. Marcus úr végigsimított néhányszor a szakállán, mielőtt megszólalt volna.
– Meg tudja valamelyikük mutatni a térképen, hol találták meg a holttesteket?
A hadnagy volt az, aki tétován felemelte a kezét, miután a két felettese csak hallgatott. Mindenki felállt és a másik asztalhoz lépett. Marcus úr a térkép mellé helyezett dobozra meredt, aztán felnézett Wilre, aki hirtelen úgy érezte, hogy a szobából kiszippantottak minden levegőt. Annyi kín és fájdalom ült ki az ura arcára… vagyis talán mindig is ott volt az, csak álarc fedte, amely most egy pillanatra lehullott. Butaság volt lehozni azt a dobozt!
Marcus úr vett egy mély levegőt, és az álarc visszakerült. Úgy tűnt, Wilen kívül más nem is vette észre ezt a rövid tétovázást. Az ura kinyitotta a dobozkát. Faragott figurák voltak benne, amelyeket a stratégiai tervezés során használt az egység, és akárcsak magát a dobozt, Rufus doktor faragta őket. Az orvos persze már halott volt, Wil egy kopár mezőn, tőrrel a mellkasában látta utoljára. Még a holttestét sem tudták hazajuttatni.
A hadnagy kivett három bábut, aztán alaposan megszemlélte a térképet, és elhelyezte rajta a figurákat. A három pont elhelyezkedése teljesen véletlenszerűnek tűnt Wil számára, de nem tudott sokáig szemlélődni, mert az ura ezután őt szólította.
– Wil, hol támadták meg pontosan Amilia kisasszonyt?
Lehajtott fejjel lépett az asztalhoz, gyorsan megmutatta a pontos helyszínt, ahová Marcus úr felhelyezett egy újabb figurát.
– Tudják, hogy haltak meg pontosan az áldozatok?
– Hát, kivágták a szívüket – mondta Juncus százados értetlenül.
– De ez okozta a halálukat, vagy ezt csak a haláluk után tették velük?
– Honnan lehetne azt tudni?
Wil látta a gazdáján az ingerült türelmetlenséget, de a hangja ebből nem árult el semmit.
– Volt valami más sérülés a testeken?
Juncus és Pera tanácstalanul, a parancsnok pedig dühösen meredt Marcus úrra. Wilnek úgy tűnt, Labeo minden egyes kérdést a személye elleni támadásként értékel.
– Sokkal több tényre van szükségünk – jelentette ki Marcus úr. – Hadnagy, látogassa meg a két ismert áldozat családját, és tudja meg, egészen pontosan mikor látták őket utoljára! Hol jártak, kivel találkoztak, mit csináltak az eltűnésük előtti napokban? Kérdezze ki a rabszolgákat is, általában sokkal többet látnak, mint bárki gondolná. Természetesen, ha a parancsnoka is egyetért ezzel – tette hozzá, láthatólag utólag gondolva az udvariasságra.
Labeo parancsnok olyan merev tartásban állt, mint egy szobor, de amikor ráirányult a figyelem, bólintott.
– Javaslom továbbá, tegyünk közzé egy felhívást, hogy aki bármit tud a gyilkosságokról és az eltűnésekről, jelentkezzen a laktanyában. Mindenki vallomását fel kell venni, ehhez szükség lesz jó néhány írnokra – folytatta Marcus úr.
– Ezt a város biztosítani tudja – szólt közbe Calenus úr.
– Rengeteg bolond fog jelentkezni! – morogta Labeo.
Ezt a javaslatot tudta legkevésbé bevenni a parancsnok gyomra. Miután visszaültek az asztal köré, még jó darabig elvitatkozott ennek a szükségességéről, majd hosszasan egyeztettek a gyakorlati kivitelezésről. A vitát Marcus úr végül azzal zárta le, hogy meglehet, ez nagy munka, de ha egy morzsányi hasznos tényre is fény derül, az is előrelépés.
– A harmadik, ismeretlen áldozatnál találtak valamit? – kérdezte aztán.
– Minden holmija a laktanyában van – felelte a százados, aki hosszú idő óta először szólalt meg.
– Én kiderítem, ki volt ő – jelentette ki Marcus úr.
– Ó, erről jut eszembe! – szólt közbe a főtanácsos. – Írattam az ön számára egy felhatalmazó levelet.
A szolgája már nyújtotta is a tekercset, amelyet Calenus úr továbbadott, Marcus úr pedig csak letette maga elé az asztalra.
– Még valami – mondta. – Mi a helyzet azokkal az állattámadásokkal, amiket a gyűlésen emlegettek?
A parancsnok erre látványosan elhúzta a száját.
– Ennek aztán tényleg semmi köze a bűncselekményekhez! A szélső kerületekbe gyakran lejönnek vadmacskák, néha még farkasok is a hegyekből. Rendszeresen történnek ilyen esetek. De persze a tudatlan népek máris szörnyeket emlegetnek. Fekete árnyék, na persze! – morogta az orra alatt.
– Hány ilyen támadás volt az utóbbi egy hónapban?
– Nem tudom pontosan. Talán egy tucat. Nagyrészt csavargók és hajléktalanok voltak az áldozatok. Meg az az építőmunkás, akiről a gyűlésen szó esett.
– A holttestek?
– A legtöbbet elföldelték a köztemetőben. De nem értem, miért fontos ez.
– Talán nem is az – mondta Marcus úr.
A főtanácsos diszkréten köhintett.
– Későre jár. Van bárkinek egyéb javaslata? Bármi, amit még meg kellene vitatnunk? – Körbenézett a többieken. – Quintus?
A férfi, aki az ülés folyamán eddig meg sem szólalt, most elmosolyodott. Határozottan elegáns és jóvágású volt, tökéletes megjelenése ellenére azonban volt benne valami, amit Wil szinte már ijesztőnek talált. A szeme nem mosolygott, és amikor megszólalt, a rabszolgái közül a lány összerezzent. Nem túl látványosan, de eléggé ahhoz, hogy Wil észrevegye.
– Ó, dehogy! Engem megfigyelőként küldött a tanács, úgyhogy ezt teszem, megfigyelek. Nem akarok beleszólni olyasmibe, amihez mások nálam sokkal jobban értenek.
Még mindig mosolyogva Marcus úr felé bólintott, aki viszont nem mosolygott vissza. Wil sejtette, hogy a férfi a gazdájának sem nyerte el a szimpátiáját.
– Rendben – mondta a főtanácsos. – Ebben az esetben, azt hiszem, mindenki tudja a feladatát.
– Mielőtt befejeznénk, mindenkit szívesen látok vacsorára – jelentette be zárásként Marcus úr.
Wil felpattant és intett Felixnek is, hogy kövesse a konyhába. Calenus úr rabszolgája segítőkészen csatlakozott hozzájuk. Az előkészítő asztalra már ki volt téve néhány tál, amelyekre Flora éppen elkezdte felhalmozni a húst. Wil hadarva bemutatta a többieket a főtanácsos szolgájának.
– Engem Titusnak hívnak. Reméltem, hogy találkozom itt veled – mondta az idősebb férfi. – Szerettem volna megköszönni, amit Amilia kisasszonyért tettél, őt az egész háznép rajongva szereti. Hálánk jeleként, ha gazdátok engedi, holnap este szívesen látnánk titeket a gazdám házában.
– Megkérdezem, de talán dolgoznunk kell.
Wil tudta, hogy vannak olyan házak, ahol a rabszolgák időről időre engedélyt kapnak arra, hogy összejöjjenek, beszélgessenek, akár zenéljenek, táncoljanak is, de mivel ő maga soha nem élt háztartásban, ilyesmit nem tapasztalt meg személyesen. Marcus úr római családi otthonában csak nagyon rövid időszakokat töltöttek, és ott a többi rabszolga mindig idegenként tekintett rá, nem vonták be semmibe, sőt, ami azt illeti, ha tehették, nem is nagyon szóltak hozzá.
A vacsora csendben zajlott, és utána mindenki sietve távozott. Marcus úr még emlékeztette a századost, hogy másnap reggel bemegy az ismeretlen áldozat holmijáért, aztán amikor magára maradt, megállt a térkép fölött és egy ideig csak meredt maga elé.
A többiek visszahúzódtak a konyhába, de Wil a vendégtérben maradt. Még mindig gyötörte a lelkiismeret, de azt be kellett ismernie, hogy amikor Marcus úr a teendőkről beszélt és kiosztotta a feladatokat, élettelibb volt, mint az elmúlt hónapokban bármikor. Amikor a gazdája végre megfordult, Wil nem is bírt az arcába nézni.
– Remélem, most örülsz. – Meglepő módon a hangja nem tűnt dühösnek. – Ne vágj már ilyen kétségbeesett képet! Inkább gyere ide és masszírozd meg a vállam.
Azzal lehuppant az egyik székre, kinyújtotta maga elé hosszú lábait, és hátra hajtotta a fejét. Wil gyorsan mögé állt és elkezdett dolgozni a bal vállán, amelyben érezhetően csomóba feszültek az izmok.
– Ez a Labeo egy igazi pancser – mondta Marcus úr. – És a századosa sem sokkal különb, de a hadnaggyal talán lehet valamit kezdeni. Mi is a neve?
– Pera, uram.
– És a megfigyelő úr… – Előrehajolt, hogy Wil tovább tudjon haladni a háta közepe felé. – Ránézésre egy gazdag városi puhány, de lefogadom, hogy igazi kígyó. Ott volt a főtanácsos vacsoráján is, már akkor sem tetszett nekem. És valamiért mintha én sem tetszenék neki. Azt akarom, hogy vizsgáld meg ezeknek az állítólagos állattámadásoknak az áldozatait – folytatta. – Reggel kiviszlek a köztemetőbe Alexisszel együtt, én pedig utánajárok az ismeretlen halottnak.
– Igenis, uram.