Szellemfények – Harminchatodik fejezet

Amikor Wil és Alexis hazaértek a temetőből, Felix idegesen tipródva várta őket az udvaron.
– Valami gond van? – kérdezte Wil.
– Itt van a kisasszony.
– Milyen kisasszony?
– Hát, akit múltkor idehoztál. Azt mondta, megvárja az urat. Leültettük bent az egyik asztalnál.
– És te miért álldogálsz itt kint?
– Titeket vártalak. Flora bent van vele. Sütött süteményt is. Mármint Flora. Megkínáltuk vele, meg mézes borral is. Azt is Flora csinálta. De már jó régen itt van, és azt hittem, már sosem ér haza senki. Hol voltatok?
Porosak voltak tetőtől talpig, és Wil érezte magukon a holtak szagát is, úgyhogy odament a kúthoz és legalább a kezét meg az arcát megmosta, és bevizezte a haját. Alexis ugyanígy tett, aztán bementek a vendégtérbe.
Amilia kisasszony az egyik asztalnál ült, előtte egy tál a Felix által említett süteményekkel, és egy pohár. Egy könyvet olvasott, amiben annyira elmerült, hogy nem is nézett fel rájuk. Wil megállt, és némán várta, hogy a hölgy észrevegye őket, Alexis viszont hangosan köhintett, hogy felhívja magukra a figyelmet.
Amilia kisasszony erre végre felnézett, és melegen rámosolygott az orvosra.
– Alexis! Örülök, hogy újra látom.
Felix, aki közben megkerülte őket és a pulthoz ment, vigyorgott és a szemét forgatta. Alexis látványosan elpirult.
– Megnézhetem a sebét? – kérdezte.
– Szinte nem is érzem – felelte a látogatójuk, de azért oldalra fordította a fejét, hogy a férfi szemügyre vehesse.
Alexis odalépett és megvizsgálta a sebet, miközben a tekintetük összekapcsolódott. Wil csodálkozva vagy inkább kicsit döbbenten figyelte ezt a jelenetet. Furcsa bizsergést érzett a tarkóján, ami mintha azt jelezte volna, hogy mindez valahogy nem helyes. Wil nem tudott túl sokat a nőkről, sőt, ami azt illeti, nem is ismert valami sokat a saját anyján kívül.
Ott volt persze Marcus úr édesanyja, akit Wil nagyon félelmetes asszonynak tartott, és aki mindig erős megvetéssel tekintett rá. A római házban sok női rabszolga is volt, de mivel az úrnőjük szerint Wil egy neveletlen barbár volt, messzire elkerülték és még csak nem is szóltak hozzá.
Amilia kisasszony pillantása olyan volt, mintha egyszerre akart volna minden apró részletet látni Alexisen vagy talán benne. Mintha a gondolataiba is bele akart volna látni. Wil nem tudta, hogy melyiküket is érzi emiatt veszélyben.
– Segíthetünk valamiben? – kérdezte, csak hogy véget vessen ennek a rossz érzésnek.
Wil hangjára Alexis szinte elugrott Amilia kisasszony mellől, aki elkapta a tekintetét és kicsit zavartan mosolygott. Ez a mosoly egész más volt, mint amellyel Alexisre nézett: kedves és barátságos, de mintha egy gyermekre mosolygott volna.
– Tegula úrral szerettem volna beszélni – mondta. – Szerinted mikor várható vissza?
– Nem tudom, kisasszony.
– A nyomozás miatt van távol?
– Igen, kisasszony.
Wil nem volt biztos benne, mennyit mondhat el, mit akar Marcus úr titokban tartani, vagy egyáltalán akar-e bármit is mondani valakinek, akit csak nemrég ismert meg.
– És ti hol voltatok? Persze, ha nem titok. Próbáltam apámtól megtudni, mi történt, de nem volt hajlandó semmit elárulni. Szerinte hölgyek nem foglalkozhatnak még a város ügyeivel sem, nemhogy egy nyomozással. De én azt hiszem, tudnék segíteni.
– A köztemetőben voltunk – szólt közbe Alexis.
– Miért?
– Marcus úr azt akarta, hogy nézzük meg az állítólagos állattámadások áldozatait.
Wil rosszalló pillantást vetett Alexisre, de az le sem vette a szemét Amilia kisasszonyról, így ezt nem látta.
– Hát azok is gyilkosságok voltak?
– Wil majd elmondja. Neki van teóriája erről – jelentette ki az orvos.
Wil rágrimaszolt, de mindenki várakozó arccal nézett rá, még Felix is, aki kivételesen csendben figyelte az eseményeket.
– Azonnal visszajövök – mondta, ahelyett, hogy belekezdett volna a magyarázatba.
Felrohant az emeletre, Marcus úr szobájába a könyvért, amelyben az érme leírását megtalálta. A kisasszony nyilvánvalóan rajongott az olvasásért, talán jobban hisz majd az írott szónak, mint neki.
– Emlékszik, kisasszony, miről beszéltünk, amikor megmutatta nekem az érmén lévő feliratot? – kezdte, amikor visszaért.
Amilia kisasszony bólintott.
– Az érme és a gyilkosságok, a szív kiemelése, ezek mind egy szellem megidézését szolgálták.
Wil kinyitotta a könyvet és letette az asztalra.
– Én ugyanazt tudom mondani, mint akkor, szellemek nem léteznek. – De azért rápillantott a könyvre. – Ó. Ez tényleg ugyanaz a felirat.
Gyorsan átolvasta az oldalt és a következőt is, aztán felnézett Wilre.
– Ugye, tudod, hogy ez még nem bizonyítja, hogy tényleg meg is idéztek egy szellemet?
– Tudom, kisasszony, de ez történt – jelentette ki határozottabban, mint akarta, de a fura bizsergés még mindig nem múlt el, és amikor így érezte magát, az rendszerint meggondolatlansághoz vezetett.
– Alexis, maga mit gondol erről?
– Nem tudom. Annyit biztosan állíthatok, hogy a temetőben látott áldozatokkal nem állat végzett, ami megölte őket, az ember vagy legalábbis emberszerű volt.
Nyomasztó csend telepedett a szobára, amelyet Felix tört meg.
– Khm… Wil?
Ő szinte összerezzent a fiú váratlan hangjától.
– Majdnem elfelejtettem, de a gazda azt üzente, hogy menj el a laktanyába, a… nem tudom, mikért… valami írásokért.
Wil beletúrt a hajába. Amilia kisasszony arcán nem is kétely, hanem a teljes hitetlenség látszott és Wil fontosnak érezte, hogy meggyőzze valahogy.
– Rendben – mondta, inkább magát biztatva. – De előbb még lehozok valamit a padlásról.