Szellemfények – Harminchetedik fejezet

Marcus koszos volt, izzadt és erős füstszagot árasztott magából, minél hamarabb szeretett volna megmosakodni vagy legalább átöltözni, de amikor belépett a vendégtérbe, Amiliát és Alexist az egyik asztalnál találta, egy halom könyv és tekercs fölött, amelyeket messziről is felismert. Hangosan felsóhajtott. Azok ketten belemélyedtek az olvasásba, de a hangra felnéztek és ő próbálta leolvasni az arcukról, mi járhat a fejükben. Amilia zavartnak és talán kicsit rémültnek látszott. Mintha hirtelen némi gyanakvással nézett volna Marcusra. Alexis viszont nyugodtabbnak tűnt, mint az eddigi hetekben bármikor, az arcvonásai szinte kisimultak. Amikor meglátta Marcust, felállt az asztaltól.
– Maradj csak – mondta neki. – Hol vannak a többiek?
– Flora a konyhában. Wil elment a laktanyába és Felixet is magával vitte. Mi történt önnel?
– Az most mindegy.
Marcus leült melléjük az asztalhoz, és behajtotta a könyvet, amelyet Amilia éppen olvasott.
– Úgy látom, Wil kicsit túl sokat zúdított önre egyszerre. Azt hiszem, nincs tisztában azzal, hogy másoknak az ilyesmi nem olyan magától értetődő, mint neki, aki már apró gyermekként szembesült a tényekkel. Én inkább elmesélnék valamit, ha meghallgat.
Amilia némán bólintott.
– Biztos, hogy nem akar inkább hazamenni?
A lány megrázta a fejét.
– Mint sok más történet, ez is, Julius Caesarral indul – kezdte Marcus. – Mint ön is tudja, Julius Caesar meggyilkolásának körülményeiről számos legenda kering. Ezek egy részét jóval később, Augustus császár terjesztette el, mert nem akarta, hogy kiderüljön az igazság. Caesar nagyon részletes naplót vezetett élete minden fontos részletéről. Ebből kiderül, hogy a halála előtti hónapokban visszatérő rémálmai voltak, amikben egy arc nélküli emberi alak jelent meg, és Caesar úgy érezte, hogy ez az alak rossz, sőt kegyetlen szándékkal van iránta. Később már napközben is látta ezt az árnyat, ami őszintén megrémítette. Leírta, hogy egy alkalommal, miközben a szobájában levelet fogalmazott, az alak megjelent és megérintette. Ceasar úgy érezte, az árny kényszeríteni akarja valamire, azt írta, olyan volt, mintha valami befurakodott volna az elméjébe. Küzdött ellene, és végül elvesztette az eszméletét. Arra tért magához, hogy a titkára térdel mellette, kétségbeesetten. A titkár később azt mondta neki, hogy amikor bejött, neki valamiféle rohama volt. Ceasar először több orvossal is megvizsgáltatta magát, eredménytelenül. Végül elment egy asszonyhoz, aki jósnak nevezte magát. A napló szerint Caesar először nem hitt a jósnak. A nő ugyanis azt állította, hogy egy ártó szellem akarja megszállni őt, és Caesar ezt buta babonának tartotta. Később azonban a támadás többször megismétlődött, és Caesar úgy érezte nem tehet mást, visszament a jóshoz. Kapott egy amulettet és néhány jó tanácsot. A jós arra is figyelmeztette, hogy a gonosz lélek nem fogja annyiban hagyni, és ha Caesar elérhetetlen lesz számára, akkor mással fog próbálkozni.
Marcus majdnem szó szerint úgy mesélte el a történetet, ahogy annak idején az apjától hallotta. Még mindig érezte a tüdejében a füstöt, a sok beszédtől kapart a torka. A szájához emelte a kezét és hosszan köhögött. Alexis szó nélkül felállt, kiment a konyhába, és egy pohár vízzel jött vissza. Marcus ekkor vette észre, hogy Flora a konyhaajtóban áll és figyel. Kiitta a vizet, de mielőtt folytathatta volna, Wil lépett be az ajtón, Felixszel a sarkában, mindketten egy-egy halom papírtekercset cipeltek.
Marcus azonnal észrevette, hogy a rabszolgája olyan feszült, mintha éppen csatára készülnének, de amikor meglátta őt, mintha azonnal egy mázsás követ vettek volna le a válláról. Még el is mosolyodott. A tekercseket lepakolták az egyik szabad asztalra, aztán Wil a pulthoz húzta Felixet, mintha tudta volna, hogy Marcus éppen a története közepén tart, és mindketten leültek a földre, Marcus pedig folytatta.
– Ahogy a történetírók is rögzítették, Caesar merénylőinek csoportját Caius Cassius Longinus vezette. Több családtagja beszámolt arról, hogy Cassius a gyilkosság előtti napokban megváltozott, a merénylet szemtanúi közül pedig többen azt állították, hogy Cassius szeme ezüstösen csillogott. Mások azt mesélték, hogy a társai úgy viselkedtek, mintha valaki kívülről irányította volna őket. Augustus császár volt az, aki részletesen tanulmányozta Caesar naplóját és a szemtanúk beszámolóit, főleg azután, hogy ő maga is szemtől szembe került Cassiusszal. Az első személyes találkozásuk után legfőbb céljának tekintette, hogy megakadályozza Cassius és társai visszatérését a hatalomba. Nem sokat tudunk arról, mi is történt pontosan, de az biztos, hogy Cassius többször kapott olyan sebet, amibe bármely ember belehalt volna, és nem tudni biztosan, végül mi okozta a halálát.
– Nem öngyilkos lett? – kérdezte Amilia halkan. Marcus nem tudott rájönni, vajon mit gondolhat a lány a történetről. Mindenesetre még nem rohant el sikoltozva.
– A hivatalos történetírás szerint, igen. Augustus sajnos korántsem volt olyan következetes naplóíró, mint Julius Caesar, de a megmaradt feljegyzéseiből kiderül, hogy egy bizalmi emberét Cassius táborába küldte, egy különleges fegyverrel. A kém vagy merénylő nem tért vissza, és a fegyver is hosszú időre eltűnt. Az ezzel kapcsolatos bizonyítékok nagyon hiányosak. Ami biztos, hogy miután a polgárháborúnak vége lett és Augustus hatalma megszilárdult, létrehozott egy tanácsadó testületet, a Kistanácsot, néhány olyan emberből, akikben feltétel nélkül megbízott. Első vezetője az a jós lett, aki Julius Ceasarnak is segíteni próbált. A testület feladata a természetfeletti veszélyek elhárítása lett, és azóta is folyamatosan működik. A családom generációk óta részese ennek a munkának. Apám is a tanács tagja volt, és engem szánt utódjának. Korán elkezdett felkészíteni a feladatra, és az egységem a tanács közvetlen felügyelete alatt működött.
– Szóval az egysége szellemekre vadászott?
– Szellemek, szörnyek, átkok. Amire éppen szükség volt.
Amilia elgondolkodva dörzsölgette a száját, tekintetéből Marcus semmit nem tudott kiolvasni.
– Rendben – kezdte óvatosan a lány. – Ugye tudja, hogy amit elmondott, elég… hogy is mondjam… furcsa.
– Nyugodtan mondhatja azt is, hogy őrült.
A lány erre elnevette magát, igaz inkább kicsit hisztérikusan, mint vidáman.
– Jó, tényleg azt akartam mondani. – Mély levegőt vett. – Tudnia kell, hogy én alapvetően nagyon jó véleménnyel vagyok önről, és nem hiszem, hogy bolond lenne, vagy hazug, vagy bármi ilyesmi – hadarta. – Igaz, hogy eleinte elég rosszakat gondoltam, mert azt hittem, hogy veri és elhanyagolja a rabszolgáját. De megismertem, és most már azt hiszem, hogy rendes ember, csak egy kicsit… nem is tudom… sérült.
– Sérült? – Marcus akaratlanul is elmosolyodott ezen. – Ebben minden valószínűség szerint teljesen igaza van.
– Bocsásson meg, össze-vissza beszélek. Ez az egész megzavart kissé. Azt hiszem, hogy aludnom kell rá egyet. Át kell gondolnom.
– Megértem. Hazakísérjem?
A lány ezúttal őszintén mosolygott, és Marcus úgy érezte, talán nem riasztotta el örökre.
– Talán inkább meg kellene mosakodnia. És majd mindenképp el kell mesélnie, hogy mi történt önnel. De Alexis esetleg hazakísérhetne.
– Rendben.
Intett az orvosnak, aki felállt és udvariasan felsegítette Amiliát is. A lány az ajtóban egy pillanatra megállt és visszafordult.
– Most jut eszembe. A házunkban ma szabad estéjük van a szolgáknak, úgy tudom meghívták az ön embereit is.
– Igen, Wil említette.
– Elengedi őket?
– Szeretné? Úgy értem, a hallottak után is?
Amilia egy pillanatra elgondolkodott, és ez tetszett Marcusnak. Okos, megfontolt nő.
– Igen, szeretném – mondta aztán.
– Ebben az esetben igen, elengedem őket.