Szellemfények – Harminckettedik fejezet

A gyűlést a városi színházban tartották, és már akkor hangzavar volt, amikor megérkeztek. Wil előre ment szabad helyet keresni, közel a tanács tagjaihoz, akik az első sorban ültek. Az emberek indulatait láthatólag felkorbácsolták az események. A gyűlést vezető tisztviselő, aki a kórus helyén állt, ahonnan jól lehetett hallani a hangját, próbálta csendre inteni az összegyűlteket, és amikor ez úgy-ahogy sikerült, megadta a szót a főtanácsosnak, aki röviden összefoglalta, miért is vannak itt. Elmondta, hogy mindenki véleményére kíváncsiak, de kérte, hogy őrizzék meg a rendet.
Ezután az őrség parancsnokának, Labeonak adta át a szót, aki arról beszélt, hogy emberkereskedőket vagy kalózokat gyanúsítanak a gyilkosságokkal, illetve az emberrablásokkal. Azt is elmondta, hogy az őrség folyamatosan ellenőrzi a kikötőt, számos gyanús személyt kihallgattak és több tucat épületet átkutattak.
Valaki a hátsóbb sorokból bekiabált és egy halálesetről kérdezett, mely az egyik építkezésen történt. A parancsnok erre elvörösödött, és közölte, hogy annak semmi köze a többi áldozathoz, az állattámadás volt.
Marcus ebben nem volt annyira biztos. Reggel, miután a főtanácsos távozott, lehozatta Willel azt a könyvet, melyben megtalálta a holttestbe rejtett érme leírását. Az olvasottak alapján az érme egy bonyolult varázslat egyik eleme volt, amelynek az lett volna a célja, hogy megidézzen egy szellemet. Ezúttal meghallgatta Wil mondanivalóját is, és minél többet hallott, annál inkább biztos lett benne, hogy valóban olyasmiről van itt szó, ami az ő szakterületét érinti. Nem is kellett volna csodálkoznia ezen, hiszen Wil az ilyesmiben nem nagyon szokott tévedni.
Hátra sem kellett néznie a rabszolgájára, hogy érezze a belőle sugárzó türelmetlenséget. Wil hozzá volt szokva, hogy olyanok társaságában van, akiknek nem kell magyarázkodni a természetfelettiről. Marcus inkább fáradt beletörődéssel hallgatta a beszédeket. Miközben a parancsnok épp arról magyarázott, hogy ők igazán mindent megtesznek a probléma megoldása érdekében, Wil egyszer csak előrehajolt, és Marcus fülébe súgta:
– Uram, csak öt nap van a következő teliholdig. Újabb halottak lesznek.
Marcus hátrafordult, és szigorú pillantást vetett Wilre, mire az rögtön visszahúzódott és leszegte a fejét. Persze igaza volt, ami most már sokkal kevésbé bosszantotta Marcust, mint néhány nappal korábban.
Hangosan sóhajtott, aztán felállt, hogy jelezze, szót kér. Wil mintha megkönnyebbülten szívta volna be a levegőt a háta mögött.
A főtanácsos hálás pillantással nyugtázta a jelentkezését, a parancsnok viszont dühösnek látszott. Mások is álltak még a résztvevők közül, de a főtanácsos magához intette a tisztviselőt, mire az visszalépve a helyére Marcusnak adta meg a szót.
– Főtanácsos úr, parancsnok úr, tisztelt tanácstagok, tisztelt polgártársaim!
Marcus tisztában volt vele, hogy kell beszélni egy ilyen gyűlésen, ami viszont korántsem jelentette azt, hogy élvezte is. Mindig távol állt tőle a politika, az inkább az apja és a bátyja terepe volt.
– Én csak nemrégiben költöztem ebbe a nagyszerű városba, és a legtöbben nem ismernek. Katona voltam, a császár különleges egységének parancsnoka, amely több hasonló ügyben végzett vizsgálatokat. Azt kell mondanom, hogy nem értek egyet a parancsnok úrral. Ami itt történik, az nem kalózok műve. A kalózok miért ölnék meg azokat, akiket el is rabolhatnának? És miért így?
A zsúfolásig megtelt sorokban az emberek csendben hallgatták, és Marcus körbe pillantva látta, hogy sokan bólogatnak.
– Három holttestet találtak, a város három különböző pontján. Három ártatlan, fiatal hölgy holttestét, akiknek kivágták a szívét. Aki ezt elkövette, terv szerint cselekedett és nem volt egyedül. Az ilyen gyilkos nem hagyja abba, amíg el nem éri a célját, vagy meg nem állítják.
– És mégis, hogy lehet megállítani? – kiáltott valaki közbe.
– Meg kell tudnunk a tette okait, és akkor talán azonosíthatjuk a személyét is.
– Aki ilyet tesz, az őrült! Mégis milyen célja lehet? – szólt közbe Labeo parancsnok, gúnyos félmosollyal.
– Meg kell vizsgálni a holttesteket, nyomokat és tanúkat kell keresni. Rá kell jönni, hogy választotta ki a gyilkos az áldozatait. Mindezekből a tényekből következtetéseket vonhatunk le az elkövető személyéről. Lehet, hogy a gyilkos célja őrültségnek tűnik a mi számunkra, de az ő számára nem az. Az ő fejével kell tehát gondolkodnunk.
Természetesen még véletlenül sem említett szellemeket, rituálékat vagy bármi más misztikus és a legtöbbek számára hihetetlen dolgot. Az emberek napi szinten emlegettek isteneket, legendákat, mítoszokat, de amikor szembesültek a valósággal, az súlyosan megrengette a gondolkodásukat. Befejezte a mondanivalóját, és leült. Hirtelen megint hatalmas hangzavar támadt, mindenki egyszerre beszélt, többen az őrségparancsnok kompetenciáját hiányolták.
Amikor azonban Calenus főtanácsos szóra emelkedett, újra elcsendesedett mindenki, a férfi láthatóan nagy tiszteletnek örvendett a városban.
– Köszönöm – mondta Cornelius úr. – A javaslatom a következő. Állítsunk fel egy vizsgálóbizottságot, mely utánajár ezeknek az ügyeknek, és elfogja azt a szörnyeteget, aki veszélyezteti leányainkat. Magam vállalom, hogy vezetem ezt a bizottságot, és tagnak jelölöm a parancsnok urat is. Felkérem továbbá Tegula urat, hogy ő is vállaljon részvételt.
Hirtelen mintha minden szem Marcusra szegeződött volna. Érezte, ahogy a tarkóján végigfolyik a verejték. Azért jött el Rómából, hogy ne lássa ezeket a várakozó pillantásokat. Ennek ellenére újra felállt. Meg mert volna esküdni, hogy Wil közelebb lépett, és mintha a lélegzetét is visszafojtotta volna.
– Vállalom a részvételt, főtanácsos úr. És fel is ajánlom a bizottság üléseinek helyszíneként a Rózsakertet.