Szellemfények – Harminckilencedik fejezet

Marcus korai reggeli után lóháton, Wil kíséretében indult el a Borostyán villához. Az elegáns panzió a város ritkábban lakott részén, közel kétórányi útra volt a Rózsakerttől. Némán haladtak egy darabig, amíg a házak ritkulni kezdtek körülöttük. Este, mire a szolgái hazaértek, Marcus már nyugovóra tért, de reggel nem kerülték el a figyelmét a furcsa pillantások, melyeket a szolgái váltottak egymással.
– Hogy ment tegnap? – kérdezte.
– Nem volt semmi gond, uram.
Marcus oldalra fordult, hogy lássa Wil arcát. Az közömbösnek tűnt, de a nem volt semmi gond, nem ugyanaz, mint a minden rendben vagy a jól sikerült.
– Mi történt? – kérdezte.
– Valaki figyelte a házat, uram, és aztán követett minket.
– Biztos vagy benne?
– Odafelé és visszafelé is láttam. Amikor pedig szembesíteni akartam, elmenekült. Követtem, de nem sikerült utolérnem.
– Nem biztos, hogy ennek köze van a nyomozáshoz – gondolkodott hangosan Marcus.
Talán csak egy tolvaj volt. Ha meg akarta támadni a rabszolgáit, akkor rossz lóra tett, de akkor sem járt volna sokkal nagyobb sikerrel, ha a házba akar betörni. Talán ki akarta figyelni, mikor áll a Rózsakert őrizetlenül.
– Lehet, uram.
– De nem hiszed?
Wil a lova feje búbjára meredt, és megrázta a fejét. Az ilyesfajta megérzései általában helyesnek bizonyultak.
– Akkor jó lesz, ha nyitva tartjuk a szemünket. Történt valami más is?
– Nem hiszem, hogy nekünk való a vendégeskedés, uram – mondta Wil halkan.
– Miért?
– Bocsásson meg, uram, hogy ezt mondom, de mi nem vagyunk olyanok, mint Calenus úr szolgái.
Marcus nem válaszolt semmit, de magában kénytelen volt egyetérteni ezzel a megállapítással, még akkor is, ha a célja pont az volt, hogy átlagos háztartást hozzon létre. De akkor persze nem ilyen rabszolgákat kellett volna választania, és valószínűleg Wilt is el kellett volna már adnia.
A Borostyán villának nevezett épület egy kisebb tó partján, a hegyek lábánál épült. Barátságos, patinás, fehér épület volt, narancsfákkal beültetett kert közepén. Nem volt nehéz megállapítani, honnan kapta a nevét, mert az egyik falát a talajtól a tetőig borostyán borította.
A tulajdonos a földszinten fogadta őket és azonnal tudta, kit keresnek. Felküldött egy szolgát, aki azonban aggodalmas arccal azzal tért vissza, hogy a kisasszony nem akar látni senkit, aki a városi őrségnek dolgozik.
– Járt valaki itt az őrségtől mostanában? – kérdezte Marcus a tulajdonostól, aki zavartan pislogott.
– Nem, uram. Nem nagyon jönnek ki ilyen messzire.
– Kérem, vezessen fel a kisasszony szobájához.
– Nem akarok konfliktust, uram. A kisasszony fizető vendég.
– Megígérem, hogy nem fogok kellemetlenséget okozni, de mindenképp beszélnem kell a hölggyel. Ha nem akar látni, az ajtón keresztül is beszélhetünk.
A tulajdonos tétován bólintott, és felvezette őket az emeletre. Marcus érdeklődve nézett körül, mert ő is hasonlóformán tervezte átalakítani a Rózsakertet. Egy kékre festett, kétszárnyú ajtó előtt álltak meg, amelyen a kopogtató a ház nevéhez illő módon borostyánlevelet formázott. Marcus erőteljesen bekopogott.
– Megmondtam, hogy nem akarok az őrség egyetlen tagjával sem beszélni!
Határozott, mély női hang kiáltott a zárt ajtó mögül.
– Én nem az őrség tagja vagyok, hölgyem.
Marcus nem kiabált, de elég hangosan beszélt ahhoz, hogy az ajtó másik oldalán is tisztán lehessen hallani.
– A nevem Marcus Tegula és a városi tanács megbízásából folytatok nyomozást.
Rövid csend következett, aztán a női hang már közelebbről hallatszott.
– Milyen ügyben nyomoz?
– Gyilkosság.
Az ajtó résnyire kinyílt. A nyílásban megjelenő női arc egzotikus volt, gyönyörű, halványbarna bőrrel és enyhén mandulavágású, sötét szemmel. Gyanakvó tekintettel mérte végig Marcust, és szemmel láthatóan megbízhatatlannak ítélte.
– Attól tartok kisasszony, hogy a társa, akivel a városba jött, bűncselekmény áldozata lett – közölte Marcus.
A nő elsápadt, de eltökélten a szájába harapott.
– Van erre bizonyítéka?
– Nálam van az áldozat ruhája, épp azért hoztam, hogy segítsen azonosítani. Ha beenged, megmutatom.
A nő újra végigmérte Marcust, és mintha félelem csillant volna a szemében. Aztán elnézett mellette, Wilre, aki Marcus háta mögött állt.
– A szolgája bejöhet – mondta végül. – De maga nem.
Marcus bólintott, hátrébb lépett, a nő pedig épp csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy Wil becsusszanhasson, aztán rögtön be is csukta, sőt, Marcus hallotta, ahogy elfordítja a kulcsot. Türelmesen várakozott, végig sétált a folyosón, és megvizsgálta a falakat díszítő festményeket. Mindegyik kép növényeket ábrázolt és egy-egy szobrot is elhelyeztek itt-ott, amelyek a nagyon is élethű festmények miatt úgy néztek ki, mintha lugasban állnának. A folyosó végén nyíló ablakon át megcsodálhatta a narancsligetet. A környezet igazán idilli volt a tóval és kicsit távolabb az örökzöldekkel, mintha nem néhány órányira, hanem sokkal távolabb kerültek volna a nagyvárosi forgatagtól.
– Uram!
Nem hallotta az ajtó nyitását, Wil már a folyosó közepén állt, onnan szólította meg.
– Shariz kisasszony kéri, hogy jöjjön be.
A szoba selyemben és napfényben fürdött, a nő az ablak elé helyezett szófán ült, sötétlila ruhát viselt, amely a bal vállát teljesen szabadon hagyta. Kihívó is lehetett volna, de ahogy a térdét a melléhez felhúzva ült, inkább kislányos benyomást keltett. Hosszú, sötétvörös haját művészin feltűzve viselte, az arca maszatos volt a könnyektől.
– Gondoltam, hogy valami baj történt – mondta halkan, és intett Marcusnak, hogy üljön le.
– Szeretnék feltenni néhány kérdést. Megmondaná a barátnője nevét?
– Alicia. Nem volt családja.
– Alicia már több mint egy hónapja eltűnt, igaz?
– Igen. Próbáltam kérdezősködni, de nem jártam sikerrel. Bevallom, az is megfordult a fejemben, hogy talán fogta a megtakarított pénzünket és lelépett. Mivel nála volt a raktár kulcsa, ezt nem tudtam ellenőrizni.
– A kulcs nálam van. – Marcus intett Wilnek, aki elővette a tarisznyából a kulcsot, és letette az asztalra. A nő rá sem nézett. – Azonban sajnos azt is el kell mondanom, hogy a raktárt felgyújtották. Nem tudom, mi maradt meg. Az őrségnek nem jelentette az eltűnést?
– De igen. Nem foglalkoztak vele, csak megjegyzéseket tettek. Aztán a parancsnokuk azt mondta, talán megkeresik, ha nyújtok némi ellenszolgáltatást. Nyúlkált és tapogatott, alig tudtam elmenekülni. Nem is mentem vissza többé. Barmok.
Marcus magában egyetértett. Eddig sem volt túl jó véleménnyel az őrségről, különösen a parancsnokáról, és ez csak megerősítette azt, amit eddig tudott róluk. Mindig is megvetette azokat, aki visszaéltek a hatalmukkal. Ráadásul még inkompetensek is, hiszen ezek szerint még a bejelentést sem rögzítették, mert akkor legalább azonosítani tudták volna a holttestet.
– Először még nem aggódtam, tudja. Gondolom, sejti, mi a foglalkozásunk. Hispániából jöttünk, hogy új életet kezdjünk itt, mert odaát már nagyon telített a piac. Azon voltunk, hogy feltérképezzük a várost, körbejártuk a szórakozóhelyeket, és Alicia, ha talált egy pénzes kuncsaftot, könnyen elérte, hogy napokig maga mellett tartsa. De, amikor már öt napja nem került elő, aggódni kezdtem. – Könny csillogott a szemében.
– Mikor látta utoljára?
– Nos… – Lehajtott fejjel gondolkodott és közben óvatosan megtörölgette a szemét egy selyemkendővel. – Szeptember első napján, este.
– Hová ment aznap?
– Abba a vendéglőbe, ami az aréna mellett áll. A játékok után sokan térnek be oda. Hogy is hívják?
– Arany Kard – szólalt meg halkan Wil.
– Igen, az. Azt reméltük, talán köthetünk valamiféle megállapodást a hely tulajdonosával. Miután Alicia nem jött vissza, elmentem oda, de nem emlékezett rá senki. Vagy csak nem akartak, nem tudom. Elmondaná, hogyan…?
Marcus a részletek mellőzésével mondta el, mi történt. Shariz lehajtott fejjel hallgatta és közben nyelte a könnyeit, de aztán kemény tekintettel nézett fel Marcusra.
– Ha segíthetek valamiben, csak szóljon. Remélem, elkapják azt a rohadékot, aki ezt tette.