Szellemfények – Harmincnegyedik fejezet

Kora reggel mentek ki a köztemetőhöz, ahol a temetőőr mogorván fogadta őket, de miután Marcus úr megmutatta a főtanácsostól kapott felhatalmazó levelet, végtelenül készséges lett. Azonnal megmutatta a sírhelyet, ahol eltemették azt a négy holttestet, amelyet nem kért ki senki, aztán Marcus úrral együtt ő is távozott.
– Mit is csinálunk itt? – kérdezte Alexis, aki miután elrejtőzött a konyhában, az előző nap elhangzottakból semmiről sem értesült.
– Megnézzük, mi okozta ezeknek az embereknek a halálát.
Wil közben már el is kezdte lapátolni a földet. Alexis egy ideig szkeptikusan szemlélte, aztán ő is nekiállt ásni. Nem meglepő módon, a holttesteket nem temették túl mélyre, és szerencséjükre mind a négy tetemet egymásra dobálva, egy sírban helyezték el. A halottakat meztelenre vetkőztették, bár a sérüléseik alapján a ruháik valószínűleg használhatatlanná váltak.
A négy kiterített halott fölött állva Alexis egyszer csak megszólalt. Arca egyszerre volt hitetlenkedő és kíváncsi.
– Mivel is foglalkozott pontosan az egység, amit a gazdád vezetett?
– A gazdánk – hangsúlyozta Wil. – Az egység a császár által kijelölt feladatokra specializálódott. A különös feladatokra.
– Aha. Hát ez itt elég különös. Még soha nem láttam olyan vadmacskát vagy farkast, aminek hüvelykujja van – jelentette ki az orvos.
A sebek valóban úgy helyezkedtek el, mintha karmokban végződő emberi kéz, öt emberi ujj ejtette volna őket. Wil letérdelt az egyik holttest mellé, hogy közelebbről is megnézze a sérüléseket. A testek nem voltak éppen frissek, és a bűztől Wil majdnem öklendezni kezdett. Nyelt néhányat, aztán az egyik kezével eltakarta az orrát, a másikkal pedig széthúzta a sebet. Alexis a válla felett hajolt közelebb, úgy tűnt, őt egyáltalán nem zavarja a szag.
– Valami van a sebben – állapította meg.
Hoztak magukkal néhány dolgot egy tarisznyában, amelyből Alexis most elővett egy gézdarabot és megdörzsölte vele a seb belsejét. A szövet teljesen fekete lett.
– Mi a franc ez? – közelebb tartotta az arcához. – Ennek egyáltalán nem hullaszaga van.
– Olyan, mint a hamu? – kérdezte Wil.
– Igen, de honnan tudod?
– A… – Wil tétovázott, felnézett Alexisre, aki várakozva nézett vissza rá. – A szellemek általában ilyen nyomot hagynak – fejezte be.
– Szellemek. Hát persze.
Wil elvette a gézdarabot, és elcsomagolta, aztán Alexis kezébe nyomta az ásót. A másik még mindig a holttesteket bámulta, és akkor sem mozdult, amikor Wil visszarángatta a testeket a gödörbe, majd elkezdte visszalapátolni a földet.
– Tudom, hogy ez valószerűtlennek hangzik – tette hozzá.
Alexis már több perce bámult maga elé. Wil befejezte a lapátolást, és a társa arcát figyelte. Az orvos szeme most szinte szürkének látszott, mintha a benne dúló vihart tükrözné.
– Jól vagy? – kérdezte Wil, amikor befejezte a testek visszatemetését.
Alexis megrázta a fejét, mintha csak a port akarta volna kirázni a hajából, vagy éppen a zavaró gondolatokat.
– Te tényleg láttál már szellemet? – kérdezte szinte suttogva.
– Igen.
– Én néha… látom a feleségemet. Azt hittem… vagyis azt mondtam magamnak, hogy az ital miatt.
– Ez is egy lehetséges magyarázat – mondta Wil, a tőle telhető legmegnyugtatóbb hangon.
– De azóta is láttam már, hogy abbahagytam az ivást.
– Hol? A házban?
Az orvos némán bólintott. Wil közelebb lépett és megfogta a férfi kezét.
– Alexis, a Rózsakertben nem lehet szellem.
A beköltözésük napján Wil az udvarban több amulettet is elásott, valamennyi azt szolgálta, hogy távol tartson minden ilyesfajta veszélyt.
– Van, hogy nem kell sem természetfeletti behatás, sem alkohol ahhoz, hogy olyat lássunk, ami nincs ott – mondta, amikor úgy tűnt, Alexis nem akar vagy nem tud megszólalni.
– Engem hibáztat.
Wil gyengéden a kőfalhoz vezette Alexist, leültette, és ő is leült mellé.
– Hogy hívták? – kérdezte.
A másik erre felnézett. Biztosan más kérdésre számított, de aztán lassan bólintott.
– Marcia… Marcia volt a neve.
– És hogy ismerted meg?
– Mi még… – Mély levegőt vett. – Szinte gyerekek voltunk, mikor megismerkedtünk. Az apám szobrász volt, de engem az soha nem érdekelt. Azt akarta, hogy tanuljak. Nyolcéves voltam, amikor tanoncnak adott egy orvos mellé. Marcia a mesterem lánya volt. Szerettem őt az első pillanattól kezdve. – Ahogy beszélt, a hangja egyre kevésbé remegett. – Okos volt, együtt tanultunk, pont annyit tudott az orvoslásról, mint én. Ő volt a legkedvesebb ember, akit valaha ismertem. Mindenkit meg tudott nyugtatni, még azokat is, akik menthetetlenek voltak. És engem is. Amikor este mellém feküdt és átölelt, rám nézett, megsimogatta az arcomat és megcsókolt… soha nem éreztem olyan békét, mint akkor.
Lassan felemelte a fejét, és halványan Wilre mosolygott. A szemében könnyek csillogtak, de mintha a viharfelhők egy kicsit visszahúzódtak volna.
– Köszönöm. Már nagyon régen nem gondoltam rá így.
Wil felállt és kinyújtotta a kezét. Alexis elfogadta és hagyta magát felhúzni.
– Rohadtul szeretnék most meginni valamit – sóhajtott.
– De ugye nem fogsz?
– Nem, nem fogok.