Szellemfények – Harmincnyolcadik fejezet

– Szerinted ez jó ötlet?
Alexis kérdésére Wil csak megvonta a vállát. Nem sok fogalma volt arról, mi történik egy ilyesféle összejövetelen. Marcus úr azt mondta menjenek el, hát ezt teszik.
– Miért ne lenne? – kérdezett vissza Felix.
A fiú néhány lépéssel előttük haladt és szinte szökdécselt izgalmában. Neki nyilvánvalóan nem voltak fenntartásai a vendégséggel kapcsolatban. Florát a kezénél fogva húzta maga után, és bár a lány próbálta lassítani a tempót, közben mosolygott.
– Mert mi nem olyanok vagyunk, mint ők – morogta Alexis az orra alatt.
– Ők is ugyanolyan szolgák, mint mi – jelentette ki Felix.
– Ha tényleg ezt hiszed, elég nagyot fogsz csalódni.
Wil nagyjából egyetértett Alexisszel, de inkább nem szólt semmit. Megint azt a fura bizsergést érezte a tarkóján, amely arra késztette, hogy visszanézzen a Rózsakertre. Amikor elindultak, a fogadóval szemben álló üres épület előtt foltos köpenybe burkolódzott ember üldögélt. Wil most látta, hogy a férfi felállt és arrafelé indult, amerre ők is tartottak. Bár lehajtott fejjel, görnyedt háttal mozgott, nem úgy festett, mint egy koldus, sem a testtartása, sem a köpenye nem tudta leplezni széles vállát és magasságát.
– Valami baj van? – kérdezte Alexis.
Wil megrázta a fejét. Nem látott más gyanús személyt a Rózsakert körül, és nem akarta a többieket megijeszteni. Talán csak a képzelete szabadult el. Menetközben még háromszor hátranézett, a második alkalommal látta még a köpenyest, de harmadszor már nem.
Titus a hátsó kapunál várt rájuk, és a főépületet elkerülve a kert hátsó részébe vezette őket, ahol egy örökzöldek által határolt, szabályos kör alakú füves területen vagy negyvenen üldögéltek, kisebb csoportokban beszélgetve. Amikor meglátták az újonnan érkezőket, sokan felálltak. Néhány fiatalabb lány, köztük az, aki ott volt a holttest megtalálásakor is, azonnal a szárnyai alá vette Florát és Felixet.
Wil azonban egy lépést sem tudott tenni, mert egy idősebb asszony lépett hozzá, átkarolta, majd két cuppanós csókot nyomott az arcára. Őt több tucatnyi hálálkodó ember követte. Az asszonyok ölelgették, csókolgatták, a férfiak a vállát veregették és a kezét szorongatták. Wil úgy érezte, az arca szinte lángol nagy zavarában, és csak hümmögött a sok kedves szóra. Alexis kicsit távolabb húzódott és szélesen mosolygott. Ritka látvány volt ez, és máskor Wil örült is volna neki, de most inkább bosszantotta az együttérzés ilyen látványos hiánya.
– Igazság szerint, miután Amilia kisasszonyt elvittem a Rózsakertbe, Alexis volt az, aki ellátta a sérüléseit. Nélküle semmire sem mentem volna – mondta hirtelen ötlettől vezérelve.
Az asszony, aki éppen a hátát lapogatta, megfordult, és Alexis felszabadult mosolya kényszeredetté változott, ahogy most ő találta magát a figyelem központjában. Titus, aki végig ott állt Wil mellett, szintén mosolyogva figyelte az eseményeket, most vállon veregette.
– Lehet, hogy neked ez túlzásnak tűnik, de a legtöbben úgy szeretjük Amilia kisasszonyt, mintha a családtagunk lenne, még ha tiszteletlen is ilyet mondani a gazda leányáról.
– Nem igazán vagyok hozzászokva ilyen lelkes fogadtatáshoz – felelte Wil.
– És látom, a barátod sincs – jegyezte meg Titus, aki Alexist figyelte, amint épp két nő öleléséből próbált kikeveredni. – Hagyjátok már, lányok! Inkább hozzátok ki az ételt!
– Sokszor van ilyen szabad estétek? – kérdezte Wil.
– Általában havonta egyszer. Ez sokkal több, mint más házaknál, ami nagyrészt Amilia kisasszonynak köszönhető. A ti uratok nem vezet valami nagy háztartást, ahogy látom.
– És nem is túl válogatós a rabszolgáit illetően – szólalt meg egy hang a hátuk mögül. – Nem tetszik nekem Titus, hogy az a kölyök a lányaink körül sündörög. Még rosszra tanítja őket.
Wil a hang felé fordult. Cornelius úr titkára állt mögötte, aki a vacsorameghívót kézbesítette napokkal korábban, és most is ugyanolyan gúnyos mosoly ült az arcán, mint akkor.
– Az ilyen szavakkal a gazdámat sérted meg – mondta Wil. Bár próbált tisztelettel szólni a vendégségre tekintettel, kihallatszott az él a hangjából.
Titus azonnal békítőleg emelte fel a kezét.
– Bocsáss meg, kérlek – mondta, aztán figyelmeztetőleg a társa felé fordult. – A vendégeinkkel nem beszélünk így, Septus!
– Nekem aztán nem a vendégeim! Az a fiú szajha és tolvaj, a lány meg egy gyilkost szolgált!
Wil észlelte, hogy minden jelenlévő a kibontakozó konfliktust figyeli. Nem akarta Titust kellemetlen helyzetbe hozni, de azt sem engedhette, hogy valaki bántsa a társait. Flora látványosan elsápadt, Felix pedig lehajtott fejjel ült, közben egymás kezét szorították.
– Ahogy már mondtam neked, a múltjuk nem számít, ők az uram háznépe. Amit róluk mondasz, azt az uramról mondod – jelentette ki halkan, de határozottan.
– Septus, menj innen! – próbálta Titus feloldani a helyzetet.
– Te nem parancsolsz nekem!
A fiatalabb férfi büszkén kihúzta magát és felszegte az állát.
– De igen. Ha jól tudom, még én vagyok ennek a háznak az első szolgája.
– Még.
A titkár szinte fenyegető hangsúllyal ejtette ki a szót, de azért megfordult és elvonult. Búcsúzásul még vetett Wilre egy utolsó, megvető pillantást. Titus grimasszal az arcán nézett utána, aztán bocsánatkérőn Wilre mosolygott.
– Ne haragudjatok – szabadkozott. – Septus igen nagyra tartja magát. Csak mert tud írni-olvasni és az úr bizalmasa.
A többiek közben közelebb húzódtak Wilhez, Flora annyira, hogy szinte az oldalához bújt, ő pedig ösztönösen átkarolta a vállát.
– Wil is tud – motyogta Felix. – Alexis meg igaziból orvos.
– Sajnálom – ismételte meg Titus.
– Nem a te hibád – válaszolt Wil.
– Kérlek, üljetek le közénk.
Legszívesebben hazaindult volna, de Amilia kisasszony házában nem lehetett tiszteletlen. Bólintott és leült, a többiek pedig követték a példáját, de szorosan mellette maradtak. A hangulat érezhetően feszültebbé vált, és csak lassan oldódott.
Végül azért nem volt olyan rossz. Kis idő múltan néhány lány énekelni kezdett, a fiatalabbak táncoltak, és ebbe Felixet is bevonták, a fiú pedig láthatóan ellazult és élvezte, nemcsak a táncot, hanem a lányok figyelmét is. Wil, bár mosolygott, megmaradt benne valami sötét szorongás. Válaszolt, ha kérdezték, de inkább csak némán figyelte a beszélgetést. Amikor aztán Flora, aki nem mozdult mellőle egész este, a vállára hajtotta a fejét és elszunyókált, már nyugodtan mondhatta, hogy ideje menniük.
Alig két sarokra voltak a főtanácsos házától, amikor az egyik épület falának támaszkodva meglátta a köpenyes fickót. Nem hitt az ilyen véletlenekben.
Elsétáltak a férfi mellett, és Wil hallotta, ahogy az ellöki magát a faltól, majd halk léptekkel utánuk indul. Hirtelen megfordult, mire a fickó lemerevedett egy pillanatra, aztán megpördült és futásnak eredt az ellenkező irányba.
– Menjetek haza!
Egy pillanatra hátranézett Alexis kissé döbbent arcára, aztán a köpenyes nyomába eredt. A hosszú és bő ruhadarab, amellyel – ebben Wil most már biztos volt – az alakját próbálta leplezni, kicsit akadályozta a férfit a futásban, így Wil gyorsan közelebb került hozzá, de utolérni nem tudta. Betértek egy sötétebb mellékutcába, onnan egy másikba. A fickó átugrott egy kerítésen, Wil követte. Aztán egyre szűkebb kis sikátorokba jutottak és Wil már nem nagyon tudta, merre járnak, ehhez még nem ismerte elég jól a várost. A férfi tett egy éles jobb kanyart. Wil úgy vélte, egy kapualjba tért be, de amikor elérte azt a pontot egy még szűkebb sikátort talált, melynek végét magas fal zárta le. Wil nem hitte, hogy azon ilyen gyorsan átjuthatott volna, de azért felmászott a köveken a tetejére és átnézett. Terjedelmes udvart látott, de a férfi nem volt sehol.
Az udvarban elszórva néhány kisebb épület állt, de távolabb látszott a monumentális épület, melyhez az udvar valójában tartozott: a városi aréna volt az.