Szellemfények – Harmincötödik fejezet

Marcus a temetőből a laktanyába ment, ahol már sorban álltak az emberek, akik úgy gondolták tudnak valamit a gyilkosságokról. A százados morgott is emiatt, de Marcust ez nem igazán érdekelte.
– Küldött a tanács írnokokat? – kérdezte a katonától.
– Igen, de ettől még ez a rengeteg ember teljesen felborítja a laktanya életét.
– Az ismeretlen áldozat holmijáért jöttem – folytatta Marcus, meg sem hallva az újabb panaszt.
– Nem tudom, mire számít. Alig volt nála valami.
– Azért én mégiscsak megnézném.
A százados még szenvedőbb arcot öltött magára, de azért intett Marcusnak, hogy kövesse. Felmentek az egyik emeleti raktárhelyiségébe, és a katona az egyik polcról leemelt egy vászonba tekert csomagot. Amikor átvette, Marcus akkor látta, hogy az, amibe csomagolták, nem is vászon, hanem valami finomabb anyag, egy női ruha. Tényleg csak néhány dolog került elő belőle, egy erszény és egy ezüstérme.
Marcus ez utóbbit vizsgálta meg elsőként. Ugyanaz a felirat volt rajta, mint amelyet Wil már azonosított. Az erszénynek szinte alig volt súlya, mindössze néhány pénzérme volt benne és egy kulcs.
– Kiderítették, hogy minek a kulcsa ez?
A százados megint csak a vállát vonogatta. Marcus közelebbről is megszemlélte a kulcsot, és látta, hogy a fejbe egy szám van belevésve. Tudta, hogy mi ez, nem volt túl nehéz rájönni. Amikor három hónappal korábban megérkeztek Efezoszba, a Rózsakert olyan rossz állapotban volt, hogy nem tudtak rendesen beköltözni, sorban újították fel a szobákat, és eleinte az udvaron aludtak. A Rómából hozott bútorokat, könyveket, fegyvereket, egyéb felszerelést addig egy kikötői raktárban tárolták, amelynek pontosan ilyen kulcsa volt.
– Ezeket elviszem – közölte.
Visszatekerte a ruhát, de a kulcsot a saját erszényébe tette.
– Később átküldöm a szolgám a bejelentésekért.
A százados megint csak megvonta a vállát, és Marcus nem is méltatta több szóra.
A kikötő felé menet, beugrott egy pillanatra a Rózsakertbe, ahol a két hátrahagyott szolgáját az emeleten találta, takarítás közben. Legalábbis Flora takarított, a kölyök egy seprűre támaszkodva az ablakon bámult kifelé, és az utcai eseményeket kommentálta. Amikor Marcus megjelent az ajtóban, Flora a kezében tartott vizes ronggyal hátba vágta Felixet, amitől a fiú azonnal megpördült a tengelye körül.
– Uh… uram.
Ügyetlenül meghajolt, Marcus pedig próbálta megőrizni a komolyságát.
– Nem szeretném még egyszer meglátni, hogy hagyod, hogy Flora végezze az összes munkát.
– Én nem…
Marcus csak felhúzta a szemöldökét, és a fiú elhallgatott, úgy látszott, gyorsan tanul.
– Igen, uram.
– Nagyon helyes. Hány szobával végeztetek?
Flora felmutatta három ujját. Ez nagyjából az összes használható szoba volt, a többiben még komoly helyreállító munkák vártak rájuk.
– Nagyon jó. – A lány szerényen elmosolyodott. – A kikötőbe megyek. Ha Wil visszajön, menjen el a laktanyába és hozza el a bejelentésekről készült feljegyzéseket. Ti pedig folytassátok a takarítást!
Ahányszor a kikötőbe ment, az mindig egyre zsúfoltabbnak tűnt, az emberek furakodtak és lökdösődtek, de Marcus útjából mindenki kitért. A levegőnek só-, állott víz- és halszaga volt. Végig kellett gyalogolnia a rakparton, mivel a bérraktárak a várostól távolabb eső oldalon voltak. A tulajdonos emlékezett rá és nagyon szívélyesen fogadta, igaz, hogy Marcus igencsak bőkezű borravalót adott neki, amikor kifizette a bérleti díjat. Még segítőkészebb lett, amikor megmutatta neki a megbízólevelet. A kérdések nyomán azonnal elővette a nyilvántartókönyvet, és egy darabig tanulmányozta.
– Igen, itt is van. Öt hete bérelték ki a négyes raktárt.
– Feljegyezte a bérlő nevét?
– Nem, de előre kifizettek tíz hetet.
– Szeretném megnézni, mi van a raktárban.
– Önnél van a kulcs, uram, így ennek semmi akadálya. Jöjjön velem, mutatom az utat!
A négyes raktár ugyanolyan volt, mint amelyet Marcus használt korábban. A tulajdonos magára hagyta, ő pedig körülnézett. Két tucat kisebb-nagyobb ládát halmoztak egymásra a helyiség közepén, a fal mellett sorban női ruhák lógtak egy kifeszített kötélen, jó részük meglehetősen merész darab. Elkezdte sorban kinyitni a ládákat: az egyikben ékszereket talált, egy másikban illatos szappanokat, sminkszereket és olajokat, a következőben pedig egy kisebb dobozt, amely lakattal volt lezárva, de könnyen sikerült felfeszítenie, az tele volt pénzzel.
A raktár ajtaja hirtelen becsapódott a háta mögött, és Marcus a szeme sarkából látta, hogy valami berepül az ablakon, és bezuhan a ruhák közé. Egy olajlámpás volt az, amelytől a finom anyagok azonnal lángra kaptak. A raktár nem volt túl tágas, néhány pillanat alatt szinte teljesen betöltötte a füst. Marcus felkapta a laktanyából hozott ruhát, amelyet korábban csak letett maga mellé, és az arca elé tartotta. Átfutott az agyán, hogy a ruhát egy halott nőről vették le, de most nem volt idő érzékenykedni. Meglökte az ajtót, de az nem mozdult. Nyilván visszatették a reteszt és talán a lakatot is. Teljes erejével, vállal nekifeszült, és hatalmasat taszított rajta. Egyszer, kétszer – a füst már fojtogató volt, és hallotta, hogy már a ládák is recsegve égnek. A harmadik próbálkozásra az ajtó megreccsent, és Marcus kizuhant a szabad levegőre.
A szeme könnybe lábadt és mindent homályosan látott, de azt kivette, hogy emberek rohannak az égő raktár irányába. Vadul pislogott, és amikor a világ kitisztult, megpillantotta a raktár tulajdonosát, aki nagyjából húszlépésnyire feküdt a földön, mozdulatlanul. Úgy tűnt, az odasiető emberek megkezdték az oltást, ezért Marcus a férfihez rohant és letérdelt mellé. Azonnal látta, hogy valami súlyos tárggyal vághatták fejbe, a feje oldalán lévő sebből most is folyt a vér, amely már eláztatta a tógája nyakrészét is. Lélegzett, de eszméletlen volt. Marcus eldobta a ruhát, amelyet még mindig szorongatott, és inkább a férfi köpenyéből tépett le egy darabot, és azt szorította a sebre. A raktártulajdonos felnyögött, a szeme résnyire nyílt.
– Hé, jól van? – próbálta Marcus magához téríteni.
– Hmmm… mi történt?
– Valaki leütötte. Fel tud ülni?
Segítségével a férfi felült, de a szeme össze-vissza járt. Marcus nekitámasztotta a pultnak, amelynél az ügyfeleit fogadta.
– Nem látott senkit? – kérdezte.
– Nem… nem hiszem… Mi történt?
– Valaki leütötte – ismételte meg Marcus.
– Nagyon fáj a fejem…
– Ezen nem csodálkozom, barátom.
– Jaj, gazdám! – Egy idősebb, erősen kopaszodó rabszolga rogyott le hirtelen Marcus mellé, és sután simogatni kezdte az ura vállát. – Eloltottuk a tüzet! Jól van? Jól van? – nézett fel kétségbeesetten Marcusra.
– Nem ártana, ha hívatnál hozzá egy orvost. Ha kell, szívesen kifizetem.
A támadás nyilvánvalóan ellene irányult, a tulajdonos teljesen ártatlanul vált áldozattá, és Marcus máris felelősnek érezte magát érte.
– A gazdának van orvosa. A derékfájdalmait kezeli. Livius!
Egy másik, hasonlóan koros rabszolga csatlakozott hozzájuk.
– Menj el a doktorért, a gazdának segítségre van szüksége!
Marcus oldalra fordult és a karját a szája elé tartva, hosszan köhögött.
– Ön jól van, uram? – kérdezte a szolga, de közben nem vette le a szemét a gazdájáról.
– Igen. Te itt dolgozol?
– Igen, uram.
A rabszolga aggodalmas arccal guggolt a gazdája mellett, és a letépett rongydarabbal gyengéden törölgette a sebet.
– Tudod, ki bérelte a négyes raktárt?
– Két hölgy – válaszolt a szolga, gondolkodás nélkül. – Öt hete érkezett egy hajó Hispániából, azzal jöttek. Négy matróz hozta ide a holmikat egy kocsin.
– Az egyik hölgy világosbarna hajú volt? Világos szemű?
– Igen, mindkét hölgy csodaszép volt. Az egyik szőkésbarna, a másik vörös. A vörös hajú kicsit idősebb volt, de ő is fiatal. Azt gondoltam, talán testvérek, bár annyira nem hasonlítottak egymásra.
– Nem tudod, kihez jöttek, vagy hol szálltak meg?
– Megkérdezték a gazdát, mik a legjobb szálláshelyek a városban. A gazda a Borostyán villát ajánlotta.
A raktártulajdonos hangosan felnyögött, mire a szolgája minden figyelmét felé fordította, és mintha azonnal el is feledkezett volna Marcusról. Mivel megtudott mindent, amit akart, Marcus magukra hagyta őket.