Szellemfények – Huszonhatodik fejezet

Marcus úgy rohant ki az udvarról, hogy nem is figyelte, merre megy. Cserbenhagyta Wilt, mint ahogy cserbenhagyott mindenki mást is. Az embereit, az anyját, a császárt, a tanácsot… Hányingere volt, úgy érezte, mintha a belső szervei remegnének. Valahol mélyen az agyában tudta, hogy a város polgárai járnak-kelnek körülötte, de az egysége tagjait látta helyettük. Halott arcokat, szemrehányó tekinteteket.
– Jól van, uram?
A hang váratlan volt. Marcus rájött, hogy már nem halad, hanem csak áll az utca közepén. Lassan pislogott és egy női arcba bámult. Felismerte a fiatal nőt, a főtanácsos lánya volt az.
– Mi? – kérdezte. A hangja fojtottan és rekedten szólt.
– Azt kérdeztem, jól van-e? – ismételte meg a lány.
Marcus mély lélegzetet vett, és próbálta valahogy megállítani a belső remegést.
– Igen. Bocsánat.
– Nem úgy néz ki – jelentette ki az ifjú hölgy és belekarolt. – Jöjjön velem! Olyan sápadt, mint aki menten összeesik. Gondolom, nem szeretne látványosság lenni.
Marcus kótyagosan követte a lányt. Egy teraszra léptek fel, ahol a kisasszony leültette egy napvédő ponyva alá. Amikor körülnézett, rájött, hogy nem tudja pontosan, hol van.
– Ha esetleg el szeretne elmondani valamit, általános vélemény, hogy kiváló hallgatóság vagyok – mondta Amilia.
Marcus egy ideig csak meredt maga elé, szótlanul.
– Azt sem tudnám, hol kezdjem – mondta végül.
– Hát, talán az elején. – Amilia rámosolygott.
– Megbüntettem Wilt – mondta ki Marcus az első dolgot, ami eszébe jutott, és ami talán a legjobban zavarta.
A lány, aki eddig nagyon kedvesen viselkedett, most elhúzta a száját és a pillantása fagyosra változott.
– Megütötte? – kérdezte.
– Nem. Bezártam.
Amilia arca egy pillanatra megenyhült, de Marcus ezt közel sem érdemelte meg.
– Ez rosszabb, mintha megütöttem volna. Wil nem bírja a bezártságot.
– Miért büntette meg? Amennyire megismertem, nagyon fegyelmezett.
– Igen, az. Csak azt hiszem, rá akar venni, hogy foglalkozzam a gyilkosságokkal. Mondtam neki, hogy nem akarok erről hallani, de ő csak nem hagyta abba.
– Ó! – A lány mintha csöppet elpirult volna. – Azt hiszem, ez részben az én hibám, én hoztam neki szóba a dolgot. De miért gondolja Wil, hogy önnek foglalkoznia kell ezzel?
– Azelőtt ez volt a hivatásom. Az egység, amit vezettem, nos, mondhatjuk, hogy nem a hagyományos hadsereg része volt. Azért hozták létre, hogy ehhez hasonló ügyeket derítsen fel. De én már nem…
A keze remegni kezdett, mire ökölbe szorította az ujjait. Legnagyobb meglepetésére, Amilia gyengéden megérintette. Enyhén oldalra hajtott fejjel nézett Marcusra.
– Tudja, én mindennap kijövök a szegénynegyedbe – mondta.
– Igen? – Marcus nem nagyon értette a hirtelen témaváltást.
– Ételt hozok, gyógyszereket. Évek óta nincs orvos itt. Az egykori kórház ott van a Rózsakerttel szemben, de üresen áll. Próbálom édesapámat rávenni, hogy a város fizessen meg egy doktort. Ezt nem nagyon támogatja a tanács, ezért sokat tanultam, és amit tudok, azt megpróbálom arra használni, hogy segítsek az ottani embereknek.
– Ez nagyon nemes dolog.
– Hiszek abban, hogy ha valakinek megvan a képessége arra, hogy segítsen a bajba jutottakon, akkor felelőssége is van, hogy ezt megtegye.
Marcus határozottan úgy érezte, hogy most megdorgálták, de nem nagyon tudta, mit válaszolhatna.
– Ha jól sejtem, Wil igen régóta szolgálja önt – folytatta Amilia.
– Tizenöt éve.
– Akkor még szinte gyermek lehetett, amikor ön mellé került.
Marcus bólintott.
– Vagyis öntől tanulta, mi a jó és mi a rossz.
Marcus keserűen elmosolyodott.
– Kegyed igen bölcs – mondta, és őszintén így is gondolta. – De az emberek változnak, és a körülmények is. Az előbb azt mondta, ha megvan a képesség, segíteni kell, de nekem már nincs meg a képességem. Ez bebizonyosodott, amikor pusztulásba vezettem az egységemet.
Még soha, senkinek nem mondta ezt ki hangosan, de valakinek, akit alig ismert könnyebb volt beismernie. Az izmai megfeszültek, ahogy várta, hogy a lány ítélkezzen felette. Csak a belé nevelt udvariasság tartotta vissza attól, hogy felálljon és elfusson. Nem nézett a beszélgetőtársára, tekintete az utca felé fordult, de nem azt látta, hanem egy cella falát. Halkan, szaggatottan kezdett beszélni.
– Északra küldtek minket, a határ közelébe. Nem tűnt veszélyesebbnek, mint bármelyik korábbi feladatunk. Letáboroztunk éjszakára, és akkor jött a támadás. Jól szervezett volt, képzett emberekkel, és váratlan. Mi nyolcan voltunk, ők vagy ötvenen. Négyen már a támadásban meghaltak, aki pedig életben maradt, azt magukkal vitték a támadók. Wilről is azt hittem, meghalt. Az arca, a nyaka csupa vér volt, és nem mozdult, amikor elhurcoltak minket. Meg akarták tudni… – Még zavart állapotában is rájött, hogy egy kívülálló személynek nem mondhatja el, mit is akartak megtudni, így változtatott a szavain. – Ki akartak szedni belőlem valamit, amit nem mondhattam el, és ezért a többieket kínozták meg, nekem pedig végig kellett néznem. Ha beszéltem volna, megmenthettem volna őket, de mindannyian a császár és a birodalom védelmére esküdtünk.
Még mindig győzködte magát, hogy nem tehetett mást. De Andreas olyan fiatal volt, és ő végignézte, ahogy lassan és módszeresen agyonverik. Mint ahogy azt is, ahogy izzó parázzsal égetik meg Tiberiust, aki nemcsak a másodtisztje volt, hanem a mentora és a legjobb barátja.
– Wil mentett meg – tette hozzá.
Sosem látta még olyannak a szolgáját, mint akkor. Tetőtől talpig véres volt, a szemében vad őrület villogott. Kard és tőr volt nála, azokról is csöpögött a vér, és amikor kinyitotta a cella ajtaját, a kardot Marcus kezébe nyomta, majd ketten végeztek a még megmaradt gyilkosokkal, bár Wil már jócskán megritkította őket.
Marcus nem folytatta, mi történt azután, az részben homályba is veszett. A fiatal hölgy így is sápadtan, elkerekedett szemmel meredt rá.
– Sajnálom – mondta Marcus. – Nem kellene ilyen borzalmakkal traktálnom.
– Nem, semmi baj. – A lány még mindig fogta a kezét és ezzel valahogy a jelenben tartotta Marcust. Segített kimondani az igazat.
– Én tudom, hogy Wil jót akar, de nem tudom, tényleg nem tudom, hogy lehet-e rajtam segíteni.