Szellemfények – Huszonhetedik fejezet

Wil három egymást követő éjszakán ugyanazt álmodta.
Világosban indult lefelé a konyhába, de odalent teljes sötétség fogadta. Természetellenes sötétség és ütemes lüktető hang. A hangtól megremegett, és azonnal hideg veríték ütött ki a hátán. Ugyanakkor a lüktetés vonzotta is.
Valami élő volt odalent.
Nem akart továbbmenni, de látnia kellett.
A sötétségnek anyaga volt, erőt kellett kifejtenie, hogy előre haladjon. A lüktetés egyre hangosabb lett. Wil nekiütközött az egyik asztalnak, közvetlenül a hang forrásánál.
Wil arra gondolt, fényre van szüksége, egy gyertyára, mire az asztal felett halvány világosság derengett fel, és ő meglátta középen az élőn dobogó szívet.
Mindhárom éjszaka ugyanebben a pillanatban riadt fel az álomból, alig kétórányi alvás után, és utána mindháromszor kiment a házból, hogy az utcákat járja. Eddig még egyik éjjel sem történt semmi, de nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy a három áldozatot – három fiatal nőt – teliholdkor ölték meg, de nem ott, ahol a holttesteket megtalálták. Feltételezte, hogy már korábban elrabolták őket, és most már kevesebb, mint egy hét volt a következő teliholdig.
Napközben fáradtan végezte a dolgát, és tudta, ha aznap sem fog aludni, akkor előbb-utóbb valami hibát vét majd. Már azt is csodálta, hogy Marcus úr eddig nem kezdett gyanakodni az éjszakai kiruccanásaira. Igaz, hogy a gazdája alig szólt hozzá, mióta megbüntette. Wil úgy gondolta, még mindig haragszik rá.
A mai estén mindannyian kimerültek voltak, miután egész nap a borospincét takarították, aztán lehordták a frissen rendelt hordókat, így Marcus úr korán takarodót rendelt. Az álom ezúttal kicsit más volt.
Női sikoltásra ébredt. Wil felpattant és lerohant a földszintre, ahol beleütközött a sötétségbe, mely mintha megragadta és magába húzta volna. Közben megint hallotta azt a kísérteties lüktetést.
Kezek érintették, de amikor előre nyúlt, nem volt ott senki, csak a kocsonyás sötét. Suttogást hallott, de nem tudta kivenni a szavakat.
Az újabb sikoly olyan éles volt, hogy a levegő beleremegett.
Aztán hirtelen elöntötte a fény a szobát. Egy pillanatra Wil megint látta a szívet. A padló megremegett, az asztal meghasadt és a szív kettérepedt.
A résen át egy emberinek tűnő kéz furakodott elő. Először csak az ujjak látszottak, aztán a teljes kézfej, majd a csukló. Szürke volt, száraz és a csuklót egy bilincs szorította, amely kettészakadt láncban végződött…
Wil lihegve ült fel a szűk alkóvban. Ezúttal talán fél órát sem alhatott, még nem is volt teljesen sötét odakint. A késztetés, hogy megint felkeljen és elinduljon, hihetetlenül erős volt.
Az álmait nyilván az a sejtés okozta, hogy hamarosan történni fog valami.
Marcus úr eléggé egyértelművé tette, nem akarja, hogy beleavatkozzon ezekbe a történésekbe, de ő nem hagyhatta figyelmen kívül, amit megtudott az érméről. A leírás szerint az érme egy nagyon erős rituálé eszköze. Wil tudta, hogy ezeket a mondákat mindig kétkedéssel kell kezelni, de aki elkövette a gyilkosságokat, az nyilván hitte, hogy a varázslat sikeres lesz, és még kétszer három áldozatot kell bemutatnia a következő két telihold idején, ahhoz, hogy elérje a célját.
Akár valós a varázslat, akár nem, képes lenne itt ülni és várni, hogy a következő napokban kiderüljön, ismét meggyilkoltak három fiatal nőt? Aggodalmas pillantást vetett Marcus úr ajtajára, aztán felállt és a szobájába ment. Elővette a téli, melegebb ruháját, és átöltözött. Tartott egy tőrt is a ládában, de őrültség lett volna a gazdája nélkül fegyverrel mennie az utcára, úgyhogy – ahogy a korábbi éjszakákon is – azt a helyén hagyta.
Halkan osont ki a házból. Az utcákon még jártak emberek, de csak kevesen. Nem volt terve, hogy merre menjen. Nem ismerte még túl jól a várost, nem tudta, hol találták meg a másik két holttestet, és amelyikről tudta, hol leltek rá, azt meg nem ott ölték meg, ahol megtalálták. Érdemi kiindulópont híján, csak a szerencséjében bízhatott. Ez azonban máskor is bevált már.
Csak ment, amerre vitte a lába.
Valójában nem lepődött meg, amikor meghallotta az elfojtott sikolyt. Gondolkodás nélkül futásnak eredt a hang irányába. Néhány kanyar után egy olyan terecskére jutott, ahol még soha nem járt korábban és ahol három, álarcot viselő, jól megtermett férfi fogott körbe egy fiatal nőt. Épp abban a pillanatban, amikor kilépett a térre, az egyik férfi arcon ütötte a lányt, aki az épület falának tántorodott és a földre zuhant.
Szinte biztosan tudta, hogy valami ilyesmit fog látni, és csak az lepte meg, hogy ismerte a megtámadott hölgyet. Amilia kisasszony volt az.
Wil elsőként arra a férfira rontott rá, aki a kisasszony fölé hajolt, mert pillanatnyilag ő jelentette a legnagyobb veszélyt, vagyis inkább az a hosszú pengéjű tőr, melyet a kezében tartott. Egy pillanatra megfordult Wil fejében, hogy valószínűleg mindhárom támadónak van kése, neki pedig semmije sincs, de ez nem tartotta vissza.
Teljes testsúlyát és a futás lendületét használva, nekilökte a férfit a falnak. Az meglepett nyögést hallatott, és Wil nem hagyott neki időt, hogy összeszedje magát. Három támadóval kellett megküzdenie, a gyorsaság és meglepetés erejét kellett használnia. Egyik kezével hátra csavarta a férfi kést tartó karját, a fegyver csörrenve a földre hullott. A másik kezével megragadta a tarkóját, és amilyen erősen bírta, nekicsapta a homlokát a falnak. A támadó hang nélkül összecsuklott, de ugyanakkor egy másik már el is kapta Wil ruháját, és hátra rántotta. Ő nem állt ellen, inkább maga is arra mozdult, de közben megpördült a tengelye körül és szembe került a támadójával. Pont időben ahhoz, hogy félrekapja a fejét az arcára irányuló ütés elől. Wil gyomorszájba öklözte a fickót, aki egy pillanatra megtántorodott, elengedte a ruháját, és néhány lépést hátrált.
A meglepetés ezzel már odavolt. Wil szándékosan úgy mozgott, hogy Amilia kisasszony és két férfi közé kerüljön, amivel egyben azt is elérte, hogy az épület fala védje a hátát, és egyszerre láthassa mindkettőjüket.
A két férfi óvatosan közelített. Mindkettő robosztus volt, az egyik kicsit magasabb, és nála szintén volt egy tőr, amelyet előre szegezve tartott, a másik legalább fegyvertelennek tűnt.
– Adok neked egy esélyt, kölyök – mondta a késes. – Ha most eltűnsz, nem belezlek ki.
Wil akaratlanul is elvigyorodott. Hányszor hallott már ilyesmit életében? Hozzá volt szokva, hogy alábecsülik, ami tapasztalatai szerint legtöbbször behozhatatlan előnyt jelentett egy harcban.
A mosolyát látva a kést markoló férfi dühösen felmordult és támadásba lendült. Wil azonnal látta, hogy tapasztalt harcosként mozog. A kést nem túl magasan, de nem is túl alacsonyan tartotta, a bordák alá célzott. Wil együtt mozgott vele és ahelyett, hogy elhúzódott volna, inkább szinte befordult a fickó karjai közé. A vállát használva nekifeszült, a kést tartó kart két kézzel satuba fogta, a kézfejet hátra feszítette, mire a támadó nem tehetett mást, elengedte a fegyvert. Wil a bal kezével elkapta a fegyvert, mielőtt leeshetett volna, majd villámgyorsan megpördítette és erőteljes mozdulattal belevágta a támadó vállába. A férfi felüvöltött. Majd még egyszer, amikor Wil kirántotta a tőrt.
Wil a szeme sarkából figyelemmel kísérte a másik támadó mozgását is, aki azon igyekezett, hogy valahogy közelebb kerüljön hozzá. Anélkül, hogy elengedte volna a késes fickó karját, tovább fordult, taszított egyet a sebesült férfin, és nekilökte a társának. Mindkét alak a földre zuhant. Amelyikbe Wil belevágta a kést, az nem is próbált felkelni, hanem ép kezét a vérző vállára szorítva fekve maradt.
A másik azonnal felugrott, de – bár az arcát Wil nem látta a maszk miatt – a testtársa most már korántsem volt olyan magabiztos, sőt, mintha nem is akaródzott volna közelebb jönnie. Wil vetett egy oldalpillantást a harmadikra, aki még mindig mozdulatlanul feküdt a fal mellett, aztán Amilia kisasszonyra is, aki viszont mintha mocorogni kezdett volna.
Wil kihúzta magát és magabiztosan megpörgette a kést az ujjai között. Az álarcos egy pillanatig hezitált, aztán megadón felemelte mindkét kezét, és hátralépett. Wil ezt egy bólintással nyugtázta. Az álarcos lehajolt és odébb húzta a sebesült társát. Wil nem vette le róla szemét, de a kést az övébe dugta, Amilia kisasszony mellé hátrált, és leguggolt mellé.
– Kisasszony, jól van? Fel tud állni? – kérdezte.
A fiatal hölgy tágra nyílt, rémült szemekkel meredt rá, sápadt volt és felrepedt a bőr a halántékán, a sebből bőségesen folyt a vér az arcára és a nyakába.
Wil felsegítette és kitámogatta a térről nyíló utcára, úgy, hogy közben egy pillanatra sem fordított hátat a támadóknak, bár úgy látszott, azok már feladták a tervüket, hogy elrabolják a célpontjukat. Csak akkor fordult meg, amikor eléggé eltávolodtak és még mindig nem hallott lépteket a tér felől. Azután csendben haladtak egy darabig, amikor végre a kisasszony halkan megszólalt.
– Wil?
– Igen, kisasszony. – Meglepte, hogy a hölgy felismerte, az pedig még jobban, hogy még emlékszik a nevére.
– Ezek meg akartak… – Elhallgatott, és Wil érezte, hogy meginog.
Gondolkodás nélkül ölbe vette. Könnyű volt, és Wilnek akaratlanul is a holttest jutott az eszébe, melyet a laktanyába cipelt. A kisasszony sóhajtott és a vállára hajtotta a fejét.
– Sajnálom – suttogta.
– Semmi baj. Elviszem a Rózsakertbe, rendben?
Amilia kisasszony nem válaszolt, de Wil érezte, hogy bólint.