Szellemfények – Huszonkettedik fejezet

Marcus lüktető fejfájással ébredt, mintha valaki egy apró kalapáccsal folyamatosan ütlegelte volna a koponyáját. Kényszerítenie kellett magát, hogy ne feszítse meg az állkapcsát. A bal szeme melletti apró izom érezhetően meg-megrándult, ahányszor csak Wil végig húzta a seprűt a padlón. Három falat almát evett csak, aztán úgy lökte félre a tálcát, hogy leesett volna az asztalról, ha Wil nem nyúl érte. Szó nélkül intett neki, hogy már elviheti a maradékot. Wil így is tett, aztán halk léptekkel visszajött és kiterítette az ágyra az aznapi öltözéket.
– Uram, szeretnék valamit elmondani, ha megengedi. – Wil egyenes háttal állt, de a szemét lesütötte.
– Mondd!
– Amikor elvittem a válaszüzenetet Calenus tanácsos úr házába, Amilia kisasszony megmutatta nekem a holttestekben talált pénzérmékre vésett írást. – Wil gyorsan beszélt, mintha attól félt volna, hogy nem lesz ideje végigmondani, amit akar. – Az este felmentem a padlásra és megkerestem a jeleket, görög varázsrúnák…
Marcus most már meg sem próbálta elernyeszteni az állkapcsát, érezte, ahogy a fogai megcsikordulnak. Olyan lendülettel állt fel, hogy a szék hátracsúszott és hangosan nekicsapódott a falnak. Wil elhallgatott és félve felpillantott.
– Azt hittem, ezt már megbeszéltük. – A szavak keményem, már-már szaggatottan törtek elő a torkából, ahol minden egyes szívdobbanását is érezte.
– Én csak meg akartam bizonyosodni, hogy tényleg semmi közünk hozzá, uram – hadarta Wil. – De ez nagyon erős varázslat, és még kétszer be kell mutatni a hármas áldozatot, hogy…
Marcus két hosszú lépéssel ott volt a rabszolgája előtt, és szorosan megragadta a karját. Wil elnémult.
– Megmondtam, hogy ez most már egy új élet! Ha ezt nem tudod megtanulni, nem lesz szükség rád ebben a házban! És ha csak a büntetésből értesz, azt is megkaphatod!
Minden szóval egyre hangosabb lett, az utolsót már üvöltötte, miközben végig rángatta Wilt a folyosón, le a lépcsőn és ki az udvarra. Flora, Felix és Alexis a tűz körül ülve reggeliztek, de amikor meglátták őket, egy emberként ugrottak fel. Marcus mindhármuk arcán látta a döbbent meglepetést, de ez cseppet sem csillapította le.
Wil nem ellenkezett, még akkor sem, amikor rájött, hová mennek, csak egy sóhajszerű könyörgés szakadt ki belőle.
– Uram, kérem…
Marcus egy oldalpillantást vetett rá. Wil sápadt arccal és pislogás nélkül meredt a sziklafalba épített, vasfoglalattal megerősített ajtóra, a szembogara akkorára tágult, hogy a szeme szinte feketének látszott. Marcus szorítása egy pillanatra enyhült Wil karján. De nem! Ennek véget kellett vetnie. Nem térhettek vissza ahhoz, amitől próbált végleg megszabadulni.
Marcus kinyitotta az ajtót, és elkeseredett dühe minden erejével belökte a szolgáját az aprócska helyiségbe.
– Térdre! – parancsolt rá. Wil most már látványosan remegett, de szó nélkül engedelmeskedett.
A kamra kívülről semmiben sem különbözött a többitől az udvarban, de ezt a régi tulajdonos az engedetlen szolgák bezárására alakította ki és Marcus is meghagyta ezt a funkcióját, bár nem számított rá, hogy tényleg használni is fogja, hiszen évek óta nem büntette meg Wilt és az új rabszolgákat sem tervezte rendszeresen fenyíteni. Most mégis itt voltak. A keze megállt egy pillanatra a levegőben, aztán felderengett előtte a mentora és helyettese, Tiberius megégett arca, majd sorra a többiek, holtan, megnyomorítva, meggyalázva. Ez nem történhet meg újra.
A falhoz rögzített béklyókat Wil csuklójára erősítette, aztán rázárta az ajtót.