Szellemfények – Huszonnyolcadik fejezet

Amilia számtalanszor hallgatta végig az apjától, hogy őrültség sötétedés után egyedül mászkálnia a városban. Korábban eddig erre mindig csak legyintett, de most beigazolódtak az apja félelmei. Az egyik pillanatban még hazafelé sietett, a következőben valaki megragadta és berángatta egy eldugott térre. Amilia felsikoltott. Maszkkal fedett arcot látott, és aztán valaki megütötte. Nekiesett a falnak, beverte a fejét, és elesett. Még soha életében nem ütötte meg senki. Fájt, de nem annyira, mint várta volna. A füle zúgott. Egy alak fölé hajolt, aztán már nem látott és nem hallott semmit.
Amikor magához tért, hirtelen nem tudta, hol van, csak annyit érzékelt, hogy valaki van mellette és kérdez valamit. Amilia nem értette, mit, de felismerte a fiatalembert. Marcus rabszolgája volt az, Wil. Bármit is kérdezett, ő biztos jót akart, így Amilia bólintott. A fiú felsegítette – vagy inkább felemelte – a földről, és kitámogatta az utcára. Amilia szédült, minden csoszogó lépéssel egyre jobban, és amikor eszébe jutott, hogy akár meg is halhatott volna, hirtelen megint elsötétedett körülötte a világ.
Aztán arra eszmélt, hogy Wil a karjában tartja. Erős karja volt. Biztonságos. Megint mondott valamit, de Amilia most sem értette, mit. Azért újra csak bólintott.
– Alexis!
Amilia a kiáltásra összerándult és felkapta a fejét, hogy körülnézzen.
– Sajnálom, kisasszony, nem akartam megijeszteni – mondta Wil.
Amilia nem járt még a Rózsakertben, de feltételezte, hogy annak az udvarán vannak. A kiáltásra a hátsó falnál kinyílt egy ajtó, de a sötétben Amilia csak egy fekete árnyékot látott.
– Valami baj van? – kérdezte egy férfihang.
– Orvosi segítség kellene – mondta Wil, mire sietős léptek hallatszottak.
A sötétségből magas, sötét hajú, harmincas éveiben járó férfi bukkant elő.
– Mi a fene történt már megint? – morogta maga elé, aztán meglátta Amiliát. – Ó. Bocsánat, hölgyem.
Amiliát nem nagyon érdekelte a szitkozódás, de ekkor jött rá, hogy Wil még mindig a karjában tartja.
– Azt hiszem, most már letehetsz – mondta gyorsan.
A fiú azonnal engedelmeskedett, de teljesen nem engedte el, ami jó is volt, mert bizonytalanul billegett, és talán még soha nem érezte magát ilyen gyengének.
– A kisasszony beütötte a fejét – mondta Wil a másik férfinak.
Amaz megérintette az arcát és oldalra fordította Amilia fejét, majd közelről megszemlélte a halántékát. Átható, halványkék szeme volt, szinte világított a sötétben.
– Elég mély a seb. Ezt ki kell tisztítani és össze kell ölteni. Mennyire szédül? Wil, engedd el egy pillanatra!
Wil csak egy centire mozdult el, de Amilia rögtön megingott, mire azonnal újra ott érezte a fiú karját a derekán, ami megtartotta.
– Tisztán lát, vagy homályosan?
– Kicsit homályosan – ismerte be Amilia.
– Legalább enyhe agyrázkódása van – jelentette ki a férfi. – Wil, kísérd be a hölgyet! Én összeszedem a szükséges eszközöket. Fény kell odabent, és forró víz. Felix!
A kiáltásra fiatal fiú jött elő a sötétből, nyilván már ott állt egy ideje. Amilia megismerte, ő kísérte el Tegula urat a vacsorára. Most meglepetten bámult Amiliára.
– Szólj Florának, hogy tegyen fel vizet forrni a konyhában!
– Utána pedig ébreszd fel Marcus urat! – tette hozzá Wil.
A fiú már elindult, de erre döbbenten visszanézett.
– Én? – kérdezte.
– Te. Csak kopogj elég hangosan, aztán mondd el, hogy Amilia kisasszony megsérült.
A fiú tétován bólintott, de elsietett, Wil pedig gyengéden egy másik ajtó felé irányította Amiliát. Ezen át az épület étteremrészébe jutottak. Az egyik oldalon a teret egy pult foglalta el, a mögött egy másik ajtó nyílt. Wil az egyik asztalhoz vezette Amiliát, leültette, aztán a pult mögé ment és három lámpással jött vissza. Közben egy fiatal lány sietett be, gyors pillantást vetett Amiliára, meghajolt, aztán eltűnt a pult mögötti helyiségben.
Mire a másik férfi – akinek Amilia elfelejtette a nevét – bejött, Wil meggyújtotta a lámpákat. Nem lett éppen világos, de az asztal környékét bevilágították. A férfi nagy halom holmit rakott le az asztalra, odahúzott egy széket Amilia mellé, és leült.
– Megnézem a vizet, hogy Florának ne kelljen kijönnie – mondta Wil, és eltűnt a konyhában.
A kék szemű férfi egy üvegcséből átlátszó folyadékot töltött ki egy tálba, aztán beleáztatott egy gézlapot. Ezután összetekert bőrtokot terített ki, melyben mindenféle orvosi eszközök voltak, kivett egy vékony tűt, és azt is a tálba tette.
– Maga talán orvos? – kérdezte Amilia.
Zavarban érezte magát. Arra gondolt, a férfi talán vendég itt a fogadóban. Bár nem azt mondta Marcus a vacsorán, hogy még nem nyitottak meg?
– Voltam, hölgyem. Már csak egy rabszolga vagyok.
– Ó.
A férfi egyáltalán nem úgy beszélt, mint egy rabszolga, és nem is úgy nézett rá. Mindebből ítélve Amilia arra jutott, talán nemrégiben veszthette el a szabadságát.
– Összekötöm a haját, ha megengedi.
– Igen, persze.
A férfi finoman hátrasimította a haját, és összekötötte egy vékony bőrszíjjal. Wil visszajött egy tál forró vízzel, amit letett az asztalra.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte, de mielőtt a másik férfi válaszolhatott volna, megérkezett a ház ura is.
Marcus Tegula pontosan olyan mogorvának látszott, mint akit álmából ébresztettek. A fiú a kezét tördelve lépett be utána az ajtón, és most már nemcsak idegesnek, hanem kifejezetten rémültnek látszott.
– Mi történt? – kérdezte Marcus egyenesen Wilre nézve.
– Három férfi megpróbálta elrabolni Amilia kisasszonyt, uram.
Wil kihúzta magát és egyenesen előre nézett, úgy jelentett, mint egy katona.
– És te mit kerestél az utcán?
– Nem tudtam aludni, uram.
Wil meg sem rezzent, úgy válaszolt, de Amilia látta, hogy a háta mögött szorosan összekulcsolt ujjai remegnek. Marcus összehúzott szemmel, szinte gyanakvón nézett a rabszolgájára.
– Alexis, szükséged van segítségre?
– Nincs, uram.
– Wil, menj fel a szobámba, és várj ott!
– Igenis, uram.
– Flora! – kiáltott Marcus a konyha irányába.
A hívásra a lány azonnal kilépett a másik helyiségből.
– Menjetek fel Felixszel, és készítsetek elő egy szobát Amilia kisasszonynak. Várd meg a kisasszonyt és segíts neki mindenben! Aztán, ha már nincs szüksége rátok, elmehettek aludni.
A lány bólintott, kifelé menet pedig megfogta Felix kezét, és maga után húzta.
– Jól van, hölgyem? – kérdezte Tegula, amikor már csak hárman maradtak.
– Igen. És ezt Wilnek köszönhetem. – Most már tényleg sokkal jobban érezte magát, bár a gyomra még émelygett, de tisztán látott és a gondolatai is világosak voltak. – Remélem, nem akarja megbüntetni – tette hozzá.
A férfi elhúzta a száját, de aztán megrázta a fejét.
– Ugyan engedély nélkül távozott a házból, de örülök, hogy kegyednek nem esett baja – mondta. – Kérem, aludjon itt ma éjszaka, pihenje ki magát. Miután beszéltem Willel, elküldöm az apja házába az üzenettel, hogy ön itt van, biztonságban.
Amilia egy pillanatig hezitált, de fáradt volt, és nem érzett nagy kedvet ahhoz, hogy hazamenjen és meghallgassa anyja szemrehányásait.
– Igen, azt hiszem, ez lesz a legjobb. Köszönöm.
A férfi bólintott.
– Ha bármire szüksége van, csak szóljon!