Szellemfények – Huszonötödik fejezet

Valaki halkan és nyugodtan beszélt hozzá, de Wil nem tudta kivenni a szavakat. Úgy érezte magát, mintha víz alatt lenne. Fájt a feje, és nem nagyon emlékezett rá, hogy hol van és mi is történt. Talán fejsérülést szenvedett? De nem emlékezett arra sem, hogy harcba keveredtek volna.
Lassan kinyitotta a szemét. Egy sötét hajú, halványkék szemű férfi beszélt, és ő egy pillanatra nem tudta azonosítani, ki az. Aztán rájött, hogy Efezoszban van, a szobájában.
– Alexis?
Alig ismerte meg a saját hangját, rekedt volt és remegett, mintha órákon át üvöltözött volna. Azután volt ilyen a hangja, hogy…
– Igen. Tudod, hol vagy? – Wil bólintott. Alexis szerencsére megakasztotta az emléket, ahogy egy pohár vizet tolt az orra elé. – Igyál!
Amikor az első kortyot lenyelte, akkor jött rá, hogy teljesen ki van száradva. Mohón kiitta az egészet.
– Köszönöm.
Alexis elvette a poharat, letette, aztán komoly arccal Wilre nézett.
– Mi volt ez az egész? – kérdezte.
Wil elfordította a fejét, úgy válaszolt.
– Olyat tettem, amit nem kellett volna.
– Ezt nehezen hiszem.
– Pedig így volt.
– De nem is erre gondoltam. Egy órája próbállak magadhoz téríteni.
– Ó.
– Ennyi? Ennyit mondasz? Flora a konyhában zokog, halálra rémült.
Wil felállt, de megingott. Alexis elkapta a karját, különben valószínűleg el is esett volna.
– Most meg mi a poklot csinálsz? – kérdezte az orvos dühösen.
– Meg akartam nyugtatni. Jól vagyok – felelte Wil, miközben visszahuppant az ágyra.
– Ja, persze. Véresre szaggattad a csuklód, a sziklafalba verted a fejed, úgy remegtél, mint akit elkapott egy görcsroham. Tényleg teljesen jól vagy. – Alexis szárazon sorolta a tényeket.
– Sajnálom, ha megrémítettelek titeket – mondta Wil.
Alexis megvonta a vállát.
– Én láttam már hasonlót. Azt hiszem, nem is te ijesztetted meg a többieket, inkább Marcus úr.
– Nem kell félniük Marcus úrtól – vágta rá Wil gondolkodás nélkül.
Alexis oldalra hajtotta a fejét és szkeptikusan nézett rá.
– Ez… velük ilyesmi nem történhet – próbálta elmagyarázni.
– Csak veled. Mikor te vagy Marcus úr régi és legmegbízhatóbb szolgája. Ráadásul egy igazi mintarabszolga. Miközben mi, főleg hozzád képest, selejtesek vagyunk, és ezt mindannyian tudjuk. Szerinted akkor mégis mire számítsunk?
Bár nyersen beszélt, Wil látta, hogy őt is felzaklatta, ami történt.
– Sajnálom – ismételte meg, aztán sóhajtott. – Pont azért nem kell aggódnotok, mert újak vagytok, és nagyon jól dolgoztok. Szerintem Marcus úr nagyon elégedett veletek. Én csak…
A szavak a torkán akadtak. Úgy érezte, ha hangosan kimondja, amit gondol, akkor már nem lesz visszaút. Az lesz az igazság.
– Te csak? – noszogatta Alexis.
– Visszatartom őt – mondta halkan. – Marcus úr azért költözött ide, hogy maga mögött hagyja a múltját. Én meg nap mint nap arra emlékeztetem.
Wil lehajtotta a fejét. Egy pillanatig csendben ültek, aztán Alexis ugyanolyan halkan, szinte ünnepélyesen szólalt meg.
– A múltat senki sem hagyhatja maga mögött, Wil. Az urad csak akkor élhet békében, ha ezt tudomásul veszi. Nem maga mögött kell hagynia a múltját, hanem fel kell dolgoznia.
– Te ezt tetted? – kérdezte Wil.
– Nem. És látod, hová jutottam.
Wil az idősebb férfi szemébe nézett, és komolyan bólintott.
– Köszönöm – mondta, aztán halványan elmosolyodott – És a te urad is.