Szellemfények – Negyvenedik fejezet

Marcus úr eltökélten bólintott a hölgy kifakadására, és megígérte, hogy mihelyt megtud valamit, tájékoztatni fogja, aztán elindultak visszafelé. Wil úgy látta, hogy az ura nagyon elmerült a gondolataiban, és nem is beszéltek, amíg be nem értek a városba. Ott Marcus úr úgy döntött, betérnek az Arany Kardba, de nem tudtak meg többet annál, mint amiről Shariz kisasszony beszámolt. Persze egy hónap telt el, és a hely láthatóan nagy népszerűségnek örvendett, még a nap közepén is vagy két tucat vendég üldögélt az asztaloknál.
– Volt odabenn néhány szabad gladiátor, uram – jegyezte meg Wil, miközben a lovakat vezetve, gyalog sétáltak a Rózsakert irányába.
– Igen, én is láttam.
– Akik megtámadták Amilia kisasszonyt akár gladiátorok is lehettek – folytatta Wil. – Elég képzett harcosok voltak.
Wil fejében már korábban is megfordult a gondolat, és ez a látogatás csak további táptalajt adott a gyanújának, ráadásul a férfi, aki előző éjjel figyelte őket, az is az arénánál tűnt el.
Ahogy közeledtek a házhoz, Wil már az utca elejéről észrevette, hogy a Rózsakert kapuja mellett egy egyenruhás alak álldogál, és amikor közelebb értek, felismerte Pera hadnagyot.
– Hírei vannak, hadnagy? – kérdezte Marcus úr a katonát, aki azonnal kihúzta magát, amikor mellé értek.
– Beszéltem a családokkal, uram. És hoztam még néhány bejelentést a laktanyából. – Megemelte a vállán átvetett zsákot.
Marcus úr átadta a gyeplőt Wilnek.
– Menj, nézd meg a többieket! – mondta. – Maga pedig jöjjön velem!
Wil leszerszámozta a lovakat, aztán bement, és gyorsan kitett egy kancsó bort két pohárral az asztalra, mielőtt felsietett volna az emeletre. Reggel Marcus úr azzal hagyta ott a szolgáit, hogy az emeleten két kisebb szoba közt bontsák ki a falat. Flora és Felix már a megnagyobbított szobát takarították.
– Hol van Alexis?
Flora aggodalmas pillantásától Wil gyomra azonnal összeszorult. Csak nem ivott?
– Amilia kisasszony elhívta magával – közölte Felix, de az ő arcán is látszott némi aggodalom.
– Hová?
A fiú mindenfelé nézett, csak Wilre nem.
– Felix!
– Az én hibám, hogy elmentek – magyarázta a fiú, a kezében tartott seprű nyelét szorongatva. – Amilia kisasszony amiatt jött, amit tegnap a gazda mesélt neki. Szerintem nem nagyon hitte el. Én meg elmondtam neki, hogy van egy ház a városban, amit egy szellem kísért. Odamentek.
Wil hátán felállt a szőr a gondolattól, hogy Amilia kisasszony szembenéz egy kísértettel.
– És tényleg van ott szellem? – kérdezte.
Szinte minden városban voltak olyan helyek, amelyekről azt tartották, hogy kísértet járja őket, de a mendemondáknak csak a töredéke volt valós.
– Én aztán nem tudom. Azt beszélik, de én soha nem jártam ott, elég félelmetes hely – felelte Felix.
Wil beletúrt a hajába. Egyrészt nem szerette volna bajba sodorni Alexist, de akár akarja, akár nem, kötelessége elmondani Marcus úrnak, mi történt. Marcus úr pedig valószínűleg nem lesz túl boldog, ha megtudja, hogy a szolgája engedély nélkül távozott. Másrészt, legszívesebben azonnal utánuk ment volna. Mindenesetre most még egyiket sem tehette, amíg vendégük volt. Visszament a földszintre és megállt a pultnál, utasításra várva. Pera hadnagy épp arról beszélt, mit tudott meg, az áldozatok családjaitól. A friss jelentéseket már kiterítették az asztalra.
– Az egyik család nemigen akart beengedni sem – mondta éppen Pera. – A szülők végül is a kapuban voltak hajlandók válaszolni néhány kérdésre. A lány, akit megöltek, az egyetlen gyermekük volt. Azt állították, délután a piacra ment, ahonnan nem jött vissza.
– Azt állítják? Úgy gondolja, hazudnak?
A fiatal katona bizonytalanul megvonta a vállát. Kinézetre Marcus úrra emlékeztette Wilt; szőke hajával, kék szemével és jellegzetes római vonásaival, akár az úr öccse is lehetett volna. De Marcus úr ennyi idősen sem volt soha ilyen bizonytalan önmagában, legalábbis mások előtt biztosan nem.
– Furcsának találtam őket – bökte ki végül.
– Miben állt ez a furcsaság? Nyugodtan mondja el, mi volt a benyomása.
– Szerintem féltek valamitől.
– És a másik család?
– A lány apja és a testvérei úgy tudták, hogy a szobájában van, és csak reggel vették észre, hogy nem is aludt az ágyában. De ahogy meghagyta, beszélgettem a szolgákkal is, és az egyikük elmondta, hogy aznap este a kisasszony csak a szüleinek mondta, hogy korán lefekszik, valójában elment otthonról.
– Azt is elmondta, hová?
– Igen. Az arénába. Nem először. Rendszeresen járt oda, fizetett az egyik gladiátor szolgáltatásaiért.
Általában nem volt ildomos ilyesmiről beszélni, de a vagyonos hölgyek gyakran választották a szórakozásnak ezt a módját, ezt még Wil is tudta.
– Esetleg a gladiátor nevét is megmondta?
– Sajnos nem, uram.
– Jó, így is elég sok mindent megtudtunk.
– Tényleg, uram?
Mielőtt Marcus úr válaszolhatott volna Amilia kisasszony és Alexis robbantak be az ajtón, sápadtan, porosan és egymás kezét fogva.