Szellemfények – Negyvenegyedik fejezet

Amilia nehezen tudott elszabadulni otthonról, mert az anyja már megint valamiféle vendégséget tervezett, és őt is próbálta bevonni ebbe a folyamatba. Látványosan unatkozott, de közben az agya egyfolytában azon járt, amit Marcus mesélt. Az éjszaka nagyrészét is elmélkedéssel töltötte, és arra jutott, hogy további bizonyítékra van szüksége. Beszélni akart valakivel, aki hasonlóan szkeptikus. Aki logikusan gondolkodik. Az anyja végül lemondóan legyintett, ő pedig azonnal a Rózsakert felé vette az irányt.
Az udvarban és az alsó szinten nem talált senkit, de az emeletről hangokat hallott. Alexis és Marcus két fiatalabb szolgája egy fal kibontásán dolgoztak. A szobát megülte a por, és mindhárman kendőt kötöttek az arcukra, hogy védekezzenek ellene. Ahogy belépett, hatalmasat tüsszentett, és ezzel azonnal magára irányította a figyelmet.
– Amilia kisasszony! Segíthetünk valamiben? – kérdezte Alexis.
Egyik kezével lehúzta az arca elé kötött kendőt, a másikkal pedig a nadrágját porolta, mintha ezzel elfogadhatóbb állapotba hozhatná. Valójában csak apró porfelhőket vert fel.
– A gazda nincs itthon – közölte Felix.
Amilia örült a közbeszólásnak, mert teljesen ráfeledkezett a látványra, ahogy az átizzadt tunika az orvos felsőtestére tapadt. Inkább rámosolygott a fiúra.
– Igaziból nem is hozzá jöttem. Alexis, beszélhetnék magával?
Felix eltátotta a száját és a szemét forgatta.
– Ugye tudja a kisasszony, hogy Alexis is rabszolga? – kérdezte.
Amilia érezte, hogy az arca felforrósodik. Nem mintha magyarázattal tartozott volna, de nem vitte rá a lélek, hogy a férfit szolgaként kezelje.
– Igen, Felix, tudom – mondta.
– Jó, csak kérdeztem – vonta meg a vállát a fiú.
Flora megfogta a fiú kezét, és visszahúzta a félig már lebontott falhoz. Alexis továbbra is a ruháját porolgatta, de követte Amiliát a folyosóra.
– Sokat gondolkoztam azon, amit tegnap Marcus mesélt – kezdte Amilia. – Olyan furcsa ez. Nem hiszem, hogy hazudna, de mégis…
– Tudom, mire gondol, mert én is ugyanígy érzek. Láttam azokat a holttesteket a temetőben, és Wil azt mondja, ő már látott szellemeket. Biztos vagyok benne, hogy nem hazudik, ugyanakkor azt hiszem, ha Marcus úr azt mondaná, az ég zöld, Wil annak is látná.
– Én is ezt gondolom.
– Egyikük sem mondta el, miért költöztek ide, de azt hiszem, valami nagy szörnyűséget éltek át.
– Marcus úgy érzi, miatta haltak meg az emberei – mondta Amilia halkan.
– Ezt ő mondta el önnek?
– Igen. Maga a tudomány embere, Alexis. Gondolja, hogy a természetfeletti létét lehet valahogy bizonyítani?
– Nos a köztemetői holttesteken talált nyomok tárgyi bizonyítékok, de el tudok képzelni olyan eszközt, melyek az emberi kezet utánozzák, viszont sokkal nagyobb erővel képesek sebet ejteni. A sebekben valami hamuszerű anyag volt. Wil szerint a szellemek ilyen nyomot hagynak, de ezt is odahelyezhette ember. Én igazán csak akkor tudnám elhinni, ha a saját szememmel látnám.
– Ahol korábban dolgoztam, azt beszélték, hogy az utca egyik háza elátkozott – szólalt meg Felix a hátuk mögött, mire mindketten felé fordultak. Nyilván egészen eddig ott fülelt, Flora a fiú háta mögött állt, és próbálta visszarángatni a szobába.
– És hol van ez? – kérdezte Amilia, mire a fiú elvörösödött, de felszegett fejjel válaszolt.
– Az északi városkapunál lévő bordélynál. Tudja a kisasszony, hol van?
– Igen, tudom.
– Ötháznyira a bordélytól van egy épület, ami lakatlan. Az ajtaját és az ablakait bedeszkázták. Arról a házról beszélik ezt. A szomszédok éjszakánként hangokat hallanak ott és egy ideje már le akarják bontatni.
– Eljönne velem oda? – kérdezte Amilia, újra Alexis felé fordulva.
A férfi bizonytalan arccal nézett rá, de Amilia látta a szemében a kíváncsiságot is.
– Nem hiszem, hogy magam hozhatnék ilyen döntéseket – mondta aztán.
– Én mindenképp odamegyek – jelentette ki Amilia. – Szerintem Marcus is azt akarná, hogy ne egyedül menjek.
Tudta, hogy ez nem feltétlenül tisztességes, és hogy enyhítsen a dolgon, Alexisre mosolygott, aki váratlanul visszamosolygott rá.
– Mindenre gondolt, ugye? – kérdezte, de aztán beleegyezően bólintott.
A házat, amelyről Felix beszélt, könnyen megtalálták, mert csak egyetlen épület volt a bordély utcájában, amelyben láthatóan nem lakott senki. A többi ház sem volt éppen jó állapotban, de ennek a teteje egy helyen be is omlott, a falon moha nőtt és több helyen gyomnövények dugták ki a fejüket a kövek repedései között.
– Biztos, hogy be akar menni? – kérdezte Alexis, mire Amilia határozottan bólintott. A férfi az egyik földszinti ablakról könnyedén lefeszegette a deszkákat, aztán besegítette a résen.
Az üres helyiségben félhomály uralkodott, a padlót vastag, egyenletes porréteg fedte, a falakon penészfoltok. Nyilvánvalónak tűnt, hogy hosszú ideje nem járt itt senki.
– Hát, erről az épületről tényleg el lehet képzelni, hogy kísértetjárta – jegyezte meg Amilia, akaratlanul is suttogva. – Mit gondol, mihez kezdjünk most?
– Talán nézzünk körül. – Alexis is suttogott.
Körbejárták a kétszintes épület szobáit, és mindent alaposan megszemléltek. Néhány régi, koszos és többnyire törött bútordarab hevert itt-ott elszórva: egy szék, egy asztal, amelynek két lába is hiányzott. Törött cserepek, néhány rongydarab, talán annak a jele, hogy azért mégis voltak, akik be mertek jönni ide, részegesek, csavargók vagy csak nyomorult sorsú emberek, akiknek nem volt hová menniük.
Éppen visszaértek a földszintre, amikor a fejük fölül nesz hallatszott. Amilia összerezzent, Alexis felkapta a fejét, és mindketten feszülten figyeltek. Egy pillanatig nem hallatszott semmi, de aztán újra: lépések vagy inkább csoszogás.
– Talán patkányok… – suttogta Amilia, de maga sem hitt ebben.
– Ezek emberi léptek.
Egymásra néztek, aztán Alexis határozottan bólintott, és elindultak újra felfelé. Amilia most az egyszer nem bánta, hogy egy férfi védelmezőn maga mögé tolta.
Elmentek az ajtók előtt, és a szobák ugyanolyan üresek voltak, mint az előbb. A folyosó végére érve aztán újra hallották a zajt.
– Mi a pokol… – morogta Alexis.
Amilia karján felálltak az apró szőrszálak, a levegő mintha összesűrűsödött volna, nehezebbnek érezte a légzését. Legszívesebben meg sem mozdult volna, már nem akarta látni, mi van a házban. Ennek ellenére követte Alexist visszafelé, és megálltak a második szoba ajtajában.
A porban lábnyomok látszottak. Amilia biztos volt benne, hogy korábban nem voltak ott. A semmiből indultak és a semmibe vezettek. A bedeszkázott ablak előtt a porszemek természetellenes módon lebegtek a levegőben, mintha lassan valami formává álltak volna össze.
– Ön is látja ezt? – suttogta Alexis.
Amilia némán bólintott. Nem tudta levenni a szemét a látványról, a porszemek körül a levegő egyre jobban remegett és mintha a színe is megváltozott volna. Aztán lassan, mintha valamilyen az emberi szem számára láthatatlan résen bújna elő, megjelent egy alak.
Egy határozottan emberi alak. Háttal állt nekik, lehajtott fejjel.
Korábban behallatszott az utcáról a járókelők beszélgetése, egyáltalán az élet hangjai, de most Amilia úgy érezte, mintha egy zárt burokba kerültek volna. Teljes csend volt. Amilia csak a saját és Alexis légzését hallotta.
Az alak nem lélegzett.
Rongyos szürke ruhát viselt, amit vékony rétegben zöldes penész is borított. A redőkben apró sárrögök látszottak. Pont, mint a levegő korábban, az alak is rezgett. Nem úgy, mint egy reszkető ember, inkább mintha egyes apró elemei folyton eltűnnének, aztán újra megjelennének. Mintha az a rés, amelyen átbújt, néha összezárulna, aztán újra kinyílna, jutott Amilia eszébe.
Gondolkodás nélkül megragadta Alexis kezét, az ujjaik összekulcsolódtak. Kapaszkodtak egymásba és a valóságba.
A szellem, mert nem lehetett más, ekkor megfordult. Nem úgy mozgott, mint egy ember. Az egyik pillanatban még a hátát látták, aztán megvonaglott és máris arccal feléjük állt.
Amiliából önkéntelen nyögés szakadt fel. A hátán hideg veríték folyt, minden porcikáján kiütközött a libabőr.
Női arca volt… talán. A bőre is olyan szürke volt, hogy alig lehetett megkülönböztetni a ruhájától vagy a hajától, csak a szeme fehérje világított. Az arcán a bőr szinte rásimult a csontra, szinte csak egy koponya nézett rájuk, de a szeme élt és sütött belőle a gyötrelem.
Alexis még erősebben szorította a kezét, aztán hirtelen mozdulattal megpördítette Amiliát, maga elé tolta és rohantak, le a lépcsőn, ki az épületből és végig az utcán. Már majdnem a Rózsakertnél voltak, amikor végül megálltak és egymásra néztek.
Amilia ugyanazt látta a férfin is, amit ő maga érzett: döbbent rettenetet.