Szellemfények – Negyvenharmadik fejezet

Marcus az asztalon újabb és újabb csoportokba rendezte a jelentéseket, csak hogy lefoglalja magát valamivel. Erős késztetést érzett, hogy fel-le járkáljon, de inkább csak hátra döntötte a széket, így az a két hátsó lábán egyensúlyozott, kinyújtóztatta a lábát, és a tarkóján összekulcsolta az ujjait. A konyhából edények halk csörömpölése és Felix hangja szűrődött ki. A kölyök próbált halkan beszélni, de be nem állt a szája. Marcust nem zavarta, és nem is tudta kivenni a szavakat. Jobb volt, mint a teljes csend.
Az udvarról hangok hallatszottak. Visszabillentette a széket a négy lábára, és felállt. Amilia lépett be először, aki feltűnően sápadt volt, ezért Marcus odament hozzá, a székhez vezette és leültette. Mikor felnézett, a két szolgája az ajtóban állt.
– Mi történt? – kérdezte Wilt.
– Amilia kisasszony és Alexis találtak egy bolyongót, uram.
– Elintézted?
– Igen, uram.
Marcus csak bólintott, nem is számított másra.
– Hozz bort a kisasszonynak. Jól van, hölgyem?
– Igen. Most már igen. Azt hiszem.
Alexis még mindig az ajtóban állt. Marcus egyenesen a szemébe nézett, felvonta a szemöldökét, mire a volt katona kihúzta magát. Marcus nem gondolta, hogy túlságosan magyaráznia kéne, hogy ami történt, az a jövőben megengedhetetlen. Alexis mondani akart valamit, de Marcus nem hagyta megszólalni.
– Te is ülj le!
Az orvos bólintott és némán leült Amiliával szemben az asztalhoz. Marcus nem tudta nem észrevenni, hogy a lány azonnal egy biztató mosolyt küldött felé. Wil közben visszatért egy kancsó borral, két pohárral, amelyeket letett Amilia és Marcus elé, és teletöltötte. Amilia azonnal felemelte a sajátját, és kiitta az egészet. Marcus megvárta, amíg leteszi a poharat és Wil újra tölt, aztán intett a rabszolgájának, hogy ő is üljön le. Wil a Marcus melletti széket egy kicsit hátrébb húzta, és Marcus mögé ült le.
– Amilia!
A fiatal nő még mindig sápadtabb volt a szokásosnál, és a szemében ott volt az a hitetlenkedő félelem, amit kisebb-nagyobb mértékben Marcus mindenkin megtapasztalt, aki találkozott a természetfelettivel. Az emberek ugyan azt állították, hogy hisznek az istenekben, a túlvilágban, a mítoszok nagy részében, de csak úgy, mint a távoli múlt emlékeiben, amelyeknek a mindennapi életükre már nincs hatása. Marcus tudta, hogy ez nem igaz, de nem mindenki ezzel a tudással nőtt fel, és ezzel is teljesen tisztában volt. De Amilia másokhoz képest egész jól viselte a felismerést. A keze kicsit remegett, de gyorsan összefonta az ujjait maga előtt az asztalon, hogy ez ne látszódjon.
– Újra megkérdezem: tényleg részt akar venni a további nyomozásban?
Amilia hosszan elgondolkodott. Marcus hagyta, hogy átrágja magában a dolgot, és végül a lány bólintott.
– Igen.
– Akkor kérem, mondja el, mit tud Quintus Augurról.
Amilia szeme elkerekedett.
– Azt gondolja, ő áll e mögött?
– Számos jel mutat az aréna irányába, aminek ő a tulajdonosa. Az áldozatok közül kettőről biztosan tudjuk, hogy találkozott gladiátorokkal az eltűnése előtt, és akik önt el akarták rabolni, képzett harcosok voltak, talán szintén gladiátorok.
– Quintus Augur az egyik leggazdagabb ember a városban – kezdte Amilia. – Nemcsak az aréna az övé, hanem körülötte a legtöbb fogadó és üzlet is. Szinte mindennel kereskedik. Élelmiszer, rabszolgák, ruhanemű, ékszerek, fegyverek. Tagja a városi tanácsnak. Két évvel ezelőtt jelöltette magát, apámmal szemben, de nem választották meg. A proconsullal igen jó kapcsolatot ápol, és egyre több embert állít maga mellé. Apám tart is attól, hogy a következő választáson már többséget szerezhet. A tanács szinte valamennyi tagjával valamilyen üzleti kapcsolatban áll, és ő az erősebb. Könnyen tönkretehet bárkit, mármint üzletileg. Nem egyszer történt már ilyen a városban. És három éve megkérte a kezemet. Én nemet mondtam, és apám sem erőltette.
– Azt hittem, van családja; a vacsorán mintha említette volna a gyermekeit.
– A felesége meghalt, nem sokkal azelőtt, hogy engem megkért. Két lánya van.
– Tudom, hogy ez személyes kérdés, és ha nem akar, ne válaszoljon, de miért mondott nemet a házasságra?
– Először is, egyáltalán nem akartam férjhez menni, de hozzá különösen nem. Quintus olyan ember, aki mosolyog rád, de közben ott van a kés a kezében, amit bármikor beléd döfne. Nagylelkűnek és nagyviláginak mutatja magát. Rengeteget utazott, sokat tud a világról, nem mondom, hogy nem érdekes beszélgetőpartner, de…
Hirtelen elhallgatott.
– De? – noszogatta Marcus.
– Ez nem tény, inkább csak megérzés és pletyka. A felesége szinte soha nem jelent meg a nyilvánosság előtt, ha mégis, akkor soha nem szólt egy szót sem. Mindig az volt az érzésem, hogy retteg. És hát hallani ezt-azt a városban is.
– Mit?
– Aki nem fogadja el az üzleti feltételeit, vagy épp nem tud teljesíteni, hát, ezekre nincsenek bizonyítékok, de volt olyan kereskedő, akinek leégett az üzlete, másnak elsüllyedt a hajója, vagy éppen baleset érte egy családtagját. Ilyesmi.
– Értem.
Marcus átgondolta a hallottakat. Augur olyannak tűnt, aki minden lehetőséget megragad, hogy növelje a befolyását. Miért ne használhatná a természetfelettit is? Nem ez lenne az első ilyen eset. A hatalomra áhítozó emberek általában nem értik, milyen veszélyes és milyen kevéssé irányítható egy ilyen jelenség.
– Mit gondol, el tudná intézni, hogy látogatást tegyünk az arénában? A nyomozástól függetlenül, természetesen.