Szellemfények – Negyvenhatodik fejezet

Marcusnak nem kellett messzire mennie, Amiliát a bejáratnál találta meg, ahol fel-alá járkált, de amikor meghallotta a lépteit, rögtön felé fordult.
– Nem hiszem el, hogy képes erre! Wil rajong magáért, maga pedig csak így odadobja, mintha semmit sem érne az élete!
Felindultságában haja kiszabadult a szépen elkészített kontyból, és jó néhány tincs az arcába hullott, a szeme lángolt. Szélesen gesztikulálva egészen közel lépett Marcushoz, aki nem tudott mást tenni, elmosolyodott.
– Ezt viccesnek találja? Nagyon nagyot csalódtam magában Marcus Tegula!
– Sajnálom. – Marcus felemelte mindkét karját. – Nem akartam megijeszteni. És nem is nevetem ki.
– Pedig nagyon úgy tűnik! – Amilia összefonta a mellkasa előtt a karját, és felszegte az állát.
– Biztos vagyok benne, hogy Augur nem tud előállni olyan gladiátorral, akit Wil ne tudna legyőzni. Jöjjön vissza velem, és meglátja!
Amilia erre mintha kicsit elbizonytalanodott volna.
– Tényleg biztos ebben? És ha megsérül?
– Nem fog – jelentette ki Marcus teljes határozottsággal. – Magát is megmentette három gladiátortól, és a haja szála sem görbült.
– Nem tudjuk, hogy azok gladiátorok voltak-e.
– Tényleg nem. Ezért kell közelről látnunk őket. Vagyis leginkább Wilnek, akit éppen most engedtek hátra.
– Még mindig nem tetszik ez nekem. Gyűlölöm az erőszakot, főleg, ha más célja sincs, mint szórakoztatni az embereket.
– Ennek most egyáltalán nem a szórakoztatás a célja. Gondoljon rá úgy, mint a nyomozásunk egy elemére. Szóval, visszajön velem?
Amilia beharapta a szája szélét és felhúzta az orrát, amit Marcus végtelenül aranyosnak talált, de végül bólintott. Odabent az egyik szolga várt rájuk, aki hátra vezette őket a gyakorlótérre. Az arénatulajdonos már ott volt, a félkörben felsorakoztatott kéttucatnyi gladiátorával. Wil velük szemben, a másik oldalon állt és az izmait melegítette. Felix elkerekedett szemmel bámulta Wil potenciális ellenfeleit.
– Alig hiszem el, hogy sikerült visszacsábítania – mondta Augur, és Marcus látta rajta, hogy ez nagyon nem tetszik neki. Nem felelt, csak odasétált Wilhez.
– Minden rendben? – kérdezte halkan, hogy a másik oldalon ne hallhassák.
– Igen, uram.
Wil szinte vibrált az energiától, látszott, hogy próbál komoly maradni, de a szeme vidáman csillogott. Mikor látta utoljára ennyire elemében? Már nem is emlékezett rá.
– Azok közül, akik megtámadták Amilia kisasszonyt, legalább az egyik itt van – súgta Wil.
Marcus bólintott, aztán ellenőrizte a vértet, húzott egy kicsit rajta, megnézte a kardot és a tőrt is.
– Rendben. Ne kapkodj, legyen egy kis műsor.
– Igenis, uram.
Ezúttal egy pillanatra már tényleg elvigyorodott, de szerencsére Marcus eltakarta a többiek elől. Marcus komolyan gondolta, amit Amiliának mondott. Feltételezte, hogy Augur emberei jól képzett harcosok, de a gladiátorok általában egyféle harcban kaptak alapos kiképzést. Wil azonban a gladiátoriskola után majd tizenöt éven át edzett és harcolt éles bevetéseken kivételesen képzett katonákkal.
Augur odajött melléjük, mosolygott, de tekintete kemény maradt.
– A mesteremmel úgy döntöttünk, hogy Germanust választjuk a küzdelemre.
Intett, és az álarcos arénamester rámutatott egy nagydarab, nem túl fiatal, teljesen kopasz gladiátorra, aki teljes mell- és karvértezetet viselt, és épp az egyik társától vette át a kardot és tőrt.
– Szép példány – jegyezte meg mosolyogva Marcus.
– Nem akar elbúcsúzni a rabszolgájától? – kérdezte Augur. – Nem látszik túl erősnek, de valamire biztos jó lesz.
Marcus arcáról egy pillanatra sem hervadt le a mosoly.
– Várjuk ki a végét, uram!
Még egyszer vállon veregette Wilt, intett Felixnek, aztán követte Augurt az ülőhelyekhez.