Szellemfények – Negyvenhetedik fejezet

Quintus választását látva, Amiliát újra elöntötte az aggodalom. Ez látszódhatott is rajta, mert Marcus biztatón megszorította a kezét. De nem csak ő aggódott. A fiú, Felix az ura másik oldalán ült le – nem a hátuk mögött, ahogy az illő lett volna –, így Amilia látta, hogy a lába idegesen jár fel-le. Marcus a térdére tette a kezét.
– Nyugi, kölyök! Nem lesz semmi gond.
– Ez a fickó kurva brutálisnak látszik – morogta a fiú az orra alatt, mire Marcus tarkón legyintette, de Amiliát megint meglepte, milyen gyengéden.
– Vigyázz a szádra, Felix!
– Bocsánat, uram.
– A fiúnak igaza van, Marcus. Bár én nem ezeket a szavakat használtam volna – szólt közbe Amilia.
A fiú Marcus válla mellett ránézett, próbált bűnbánó arcot vágni, de inkább csak vigyorgott.
– Sajnálom, kisasszony – mondta.
Marcus szóra nyitotta a száját, de ekkor Quintus az aréna közepére intette a küzdő feleket. A többi gladiátor hátrébb húzódott az árkádok alá, de láthatóan ők is végig szándékoztak nézni a harcot. A kiválasztott ellenfél hatalmas termetű volt. Nem volt ugyan sokkal magasabb Wilnél, de a válla közel kétszer olyan széles, a karja pedig még combnak és vaskos lett volna. Teljesen kopasz volt, és hiányzott az egyik füle. A korából ítélve igen tapasztalt is lehetett. Amilia nem sokat tudott a játékokról – néhányszor ugyan kénytelen volt eljönni az apjával, de ilyenkor könyvet is hozott magával –, de feltételezte, hogy aki ennyi idősen még életben van, az igazán jó lehet.
Quintus leült Amilia mellé, és jelezte, hogy kezdhetnek, mire a küzdő felek meghajoltak a nézők felé, aztán a kardjukkal tisztelegtek egymásnak.
A gladiátor támadott először, de Wil látszólag könnyedén hárította a csapásokat, bármilyen irányból és bármilyen gyorsan jöttek is. Ahogy Wil harcolt, az inkább egy táncosra emlékeztette Amiliát. Gyorsan Marcusra pillantott, aki érzelemmentes arccal figyelte a küzdelmet, aztán Augurra, akinek viszont dühös grimasz ült az arcán. Úgy tűnt Marcus nem túlzott Wil képességei kapcsán.
Amilia is könnyedén felismerte a pillanatot, amikor Marcus rabszolgája változtatott a taktikán és támadni kezdett. Az ellenfele elbizonytalanodott és hátrálni kezdett. Wil vágásai pontosak, kemények és túl gyorsak voltak ahhoz, hogy a másik kitérhessen előlük. Ugyanakkor az is nyilvánvaló volt, hogy nem akar súlyos sebet okozni.
A gladiátor zihálva szedte a levegőt, míg Wil továbbra is végtelen könnyedséggel mozgott. Rövid pillantást vetett Marcus irányába, és Amilia a szeme sarkából érzékelte, hogy a férfi bólint. Augur embere közben előhúzta a tőrét is, és vicsorogva támadásba lendült. Wil enyhén behajlított térddel és felemelt karddal várta, aztán olyan gyorsan mozdult, hogy Amilia alig tudta követni. Már-már légiesen hárította a csapást, felugrott, megpördült a levegőben, és közben kirúgta a kést a másik férfi kezéből, aztán – talán a kardja markolatával – lesújtott ellenfele fegyvert tartó kezére, így a kard is a földre hullott. Wil guggolva ért talajt, de rögtön tovább mozdult és páros lábbal elkaszálta a másik harcos lábát, aki tehetetlenül zuhant a hátára. Wil pedig már fel is egyenesedett, és kardját a gladiátor torkához érintette. Felix füttyentett és a levegőbe bokszolt.
Amilia önkéntelenül elmosolyodott. Nem látott még hasonlót sem eddigi életében. Inkább táncra emlékeztette, mint harcra, amilyen könnyedséggel Wil mozgott.
– Úgy látom, uram, megnyerte a mi kis fogadásunkat – szólalt meg Augur erőltetett nyugalommal. – Az emberem élete az ön kezében van.
A szavak udvariasan csengtek, de Amilia szinte hallotta, ahogy csikorognak a férfi fogai. Marcus csak intett Wilnek, aki azonnal elvette a kardot az ellenfele torkától, és kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse, de a másik ellökte a karját, és morgott valamit. Wil csak megvonta a vállát és hátranézett Marcusra. Az arca komoly volt, de a szeme mosolygott.