Szellemfények – Negyvenkettedik fejezet

Amikor Amilia és Alexis beléptek a Rózsakertbe, Marcust az egyik asztal mellett találták, egy egyenruhás fiatal férfival papírtekercsek fölé görnyedve. Elég vadul robbantak be a helyiségbe, mire mindkét férfi felkapta a fejét. Amiliában ekkor tudatosult, hogy még mindig fogja Alexis kezét. Marcus tekintete azonnal megakadt ezen, sőt, a katona is az összefonódó ujjaikra meredt. Amilia gyorsan elhúzta a kezét, pont, amikor érezte, hogy Alexis is elengedi. A férfi tett is egy lépést oldalra, hogy távolabb kerüljön tőle.
– Mi történt? – kérdezte Marcus.
Amilia bizonytalanul pillantott az ismeretlen katonára. Nem akart szellemekről beszélni egy idegen előtt. Zavartan körbepillantott, és észrevette Wilt, aki a pultnál állt, egyenes háttal, szinte merev testtartásban. Ő nem nézett rájuk, csak a gazdáját figyelte.
– Kölcsönkérhetem Wilt? – kérdezte végül.
A fiatal rabszolga meg sem moccant, továbbra is csak Marcusra nézett, aki viszont már-már gyanakvó szemekkel méregette Amiliát, és neki erőlködnie kellett, hogy ne feszengjen a szigorú tekintete alatt.
– Ahogy látom, Alexist már kölcsönvette – mondta végül. – De legyen!
Amilia hálásan bólintott, és azonnal kisietett.
– Találtunk egy szellemet – mondta, mihelyt az udvaron voltak.
Wil arcán nem látszott meglepetés, inkább csak rosszallás.
– Hogy nézett ki? – kérdezte.
Amilia részletesen leírta a látványt, amit Alexis is kiegészített néhány részlettel.
– Csinált valamit?
– Állt az egyik ablak előtt, aztán megfordult. Akkor elrohantunk.
– Várjanak itt egy pillanatot – mondta Wil, és elsietett az udvar hátsó része felé. Alexis elgondolkodva nézett utána.
– Szerintem felbosszantottuk – jegyezte meg.
Wil már jött is visszafelé egy zsákkal a kezében, és már Amilia is úgy látta, hogy tényleg ingerült. Persze nála ez mindössze annyiban nyilvánult meg, hogy összeszorította a száját, és kicsit jobban látszottak az apró szarkalábak a szeme körül. Amilia mégis kötelességének érezte, hogy kibékítse valahogy.
– Azt hiszem, meggondolatlanul viselkedtünk – ismerte be.
– Nagyon veszélyessé is válhatott volna a helyzet, kisasszony.
– Sajnálom, Wil. – Amilia próbált olyan bűnbánó arcot vágni, amilyet csak tudott. – És sajnálom, hogy Alexist is belerángattam.
Wil arcán először meglepetés látszott, aztán lehajtotta a fejét, és mintha el is pirult volna.
– Nem kell tőlem bocsánatot kérnie, kisasszony. Elnézést kérek, ha udvariatlan voltam.
Amilia – ahogy a saját rabszolgáival is tette mindig, ha meg akarta őket nyugtatni – közelebb lépett, teketóriázás nélkül átkarolta Wilt, és puszit nyomott az arcára.
– Én, ha butaságot csinálok, bocsánatot kérek, te pedig egyáltalán nem voltál udvariatlan.
Amikor hátrébb lépett, Wil minden korábbinál vörösebb volt, és lehajtott fejjel motyogott.
– Igenis, kisasszony.
Alexis elnevette magát, Amilia pedig rámosolygott. Most látta először nevetni a férfit, legalábbis úgy, hogy a szeme is vidám volt, és ettől hirtelen sokkal fiatalabbnak látszott. Eddig, még ha mosolygott is, a tekintete valahogy mindig szomorú maradt. Wil kicsit morcosan nézett a társára, de aztán ő is elvigyorodott.
– Most mit csinálunk? – kérdezte Amilia.
– Elmegyek, és megnézem a szellemet.
– Egyedül?
Wil kicsit értetlenül nézett rá, aztán bólintott.
– Azt már nem! Én is megyek – mondta Amilia határozottan.
– És én is – jelentette ki Alexis.
– Te már így is elég nagy bajban vagy – intette Wil.
– Én szeretném, ha Alexis is jönne – közölte Amilia.
Wil erre természetesen megadón bólintott, Amilia úgy érezte megint visszaél helyzetével.
– Ebben az esetben jobb, ha tudja kisasszony, hogy a zsákban van néhány fegyver is.
– A fegyver hasznos a szellemek ellen?
– Ha megfelelő módon ötvözik benne az ezüstöt és a vasat.
Amikor visszaértek a házhoz, ugyanazon az ablakon át jutottak be és Wil olyan nyugalommal sétálta körbe az épületet, hogy az Amiliára is átragadt. Wil kérdés nélkül megállt abban a szobában, ahol a szellemet látták korábban.
– Érzik, hogy mennyivel hidegebb van itt? – kérdezte Wil.
Korábban ezt nem vette észre, de valóban így volt.
– Ez az egyik jele a szellemjárásnak.
– Van több is?
– Igen. – Wil egy félmosollyal Amilia háta mögé mutatott. – Ha megjelenik egy szellem.
Amilia megpördült, és a szellem tényleg ott állt, alig néhány lépésre tőlük. Dühösnek látszott. Wil egy gyors mozdulattal a háta mögé tolta Amiliát, majd a magával hozott zsákból elővett egy palackot, a fogával kihúzta a dugót belőle és a tartalmát a szellemre löttyintette. Az megremegett és eltűnt.
– Ennyi? – kérdezte Alexis, aki Amilia másik oldalán állt.
Amilia nagyon erős késztetést érzett arra, hogy megint megfogja a férfi kezét, de nem tette.
– Nem, ez csak rövid időre tartja távol.
– Mi volt a palackban?
– Sós víz.
Wil elővett egy másik palackot és Alexis kezébe nyomta. Aztán egy kisebb zacskóból kristályokat szórt ki a padlóra.
– Ez ametiszt. Nem tud rajta átlépni. Maradjanak ezen az oldalán a vonalnak. Alexis, ha megjelenik, öntsd le megint.
Wil körbenézett a szobában.
– A szellemeket általában helyhez köti valami. A holttestük, egy tárgy, ami fontos volt nekik, egy személy. Az eltávolításuk legkönnyebb módja, ha ezt a köteléket megszüntetjük.
Wil körbejárt a szobába, egy-két helyen megkopogtatta a falat. Amilia figyelte minden mozdulatát. Ő maga nem vett észre semmit, de Wil egyszercsak leguggolt és a padlódeszkát kezdte feszegetni, majd egy kis fadobozt emelt ki onnan.
Ezzel egy időben a szellem visszatért és felsikoltott. Amilia egész testében összerándult a hangtól, de még mindig Wilt figyelte, így látta, hogy ő viszont meg sem rezzent.
– A szellemek általában meg is akarják védeni azt, ami ide köti őket – mondta.
Alexis a palack tartalmát a szellem felé öntötte, mire megint eltűnt, de a sikoly továbbra is ott remegett a levegőben. Amilia fogai összekoccantak, Alexis mellé lépett és megszorította a kezét.
– Nyugalom, Wil tudja, mit csinál – mondta.
Amilia vett néhány mély lélegzetet. Mindig úgy gondolt magára, mint egy nyugodt, kiegyensúlyozott személyre, de sosem szembesült még ilyen idegen, a józan ésszel ellenkező élménnyel. Olyasmit élt át, amiről el sem tudta képzelni, hogy megtörténhet, és ennek a feldolgozása nem ment könnyen.
– Aha! – Wil diadalmasan kiáltott fel a hátuk mögött, pont akkor, amikor a szellem újra feltűnt.
Amilia rémülten felkiáltott és ugrott egyet, érezte, hogy belerúg valamibe. Az egyik kristály volt az. A kísértet hihetetlen gyorsasággal mozgott, vagyis nem igazán mozgott, hanem egyik pillanatban még vagy ötlépésnyire volt, a következőben pedig már el is kapta Amilia vállát. Az érintése hideg volt és erős, annak ellenére, hogy ilyen közelről szinte áttetszőnek tűnt.
Aztán Wil ott volt mellette, és ellökte a kísértet elől. Amilia elvesztette az egyensúlyát és fenékre esett, úgy nézte végig, ahogy Wil egy határozott mozdulattal a kíséretet arcába döf egy tőrrel, mire az megint felszívódott.
– Jól van, kisasszony? – kérdezte Wil azonnal, de nem lépett oda hozzá; Alexis volt az, aki leguggolt mellé.
– Jól vagyok.
Alexis elhúzta a válláról a ruhát, és felszisszent. Amilia odanézett, vajon mit lát a férfi. A vállán négy ujjnyom látszott tisztán és élesen. Alexis érintése pont az ellentétje volt annak, amit az előbb érzett: meleg és gyengéd.
– Alexis! Halaszd későbbre! – kiáltott rá Wil.
Az orvos nem engedte el Amilia vállát, de hátranézett, Wil a kezébe nyomta a tőrt és a zsákban kotorászott, majd tűzszerszámot vett elő, pillanatok alatt tüzet csiholt és meggyújtotta a dobozt.
Amilia továbbra is a földön ült és csak nézte.
A szellem közvetlenül Wil mellett jelent meg újra, a szeme forgott, és fülsiketítő hangon üvöltött. Mintha másodpercenként darabjaira szakadt, aztán újra összeállt volna. A doboz gyorsan égett és azzal együtt a szellemalak is egyre halványult, vakító fény villant fel az alakban, mintha ezer gyertyát gyújtottak volna meg egyszerre, és Amiliának be kellett csuknia a szemét. Amikor újra kinyitotta, az alak eltűnt, és Wil a kiürített zsákkal próbálta eloltani a tüzet.
– Ez… – Amilia bénultan bámulta a szellem hűlt helyét, és elakadt a szava.
– Ez, kisasszony, egy nagyjából veszélytelen bolyongó volt – jelentette ki Wil, akin nem látszott, hogy bármi rendkívülit tapasztalt volna.
– Bolyongó? – kérdezte Alexis.
– Így hívjuk azokat, akik csak úgy lézengenek egy helyen, anélkül, hogy bármit csinálnának. De jobb eltüntetni őket, mert idővel bármi lehet belőlük.
– Több fajtájuk is van? – kérdezte Amilia kicsit hisztérikusan.
– Inkább fokozataik. Ők csak… a legtöbbjük csak el van veszve.
Amilia szomorúságot hallott a hangjában, és a figyelmét az sem kerülte el, hogy Wil személyként utal a szellemekre.
– Hány ilyet láttál már? – kérdezte.
– Nem számoltam, kisasszony.
– Nekem nem úgy tűnt, mintha ez a valami veszélytelen lett volna – mondta Alexis, aki közben már újra Amilia vállát vizsgálgatta.
Wil eloltotta a tüzet, aztán ő is csatlakozott hozzájuk. Ránézett Amilia vállára, és hirtelen mintha elszégyellte volna magát.
– Sajnálom, kisasszony. Jól van? Nem ütötte meg magát, amikor ellöktem?
– Ne aggódj, Wil, semmi bajom. De ez tényleg ártalmatlan volt?
– Hát, igen, kisasszony.
– Ebben az esetben bele sem merek gondolni, milyen lehet az, amit emberek meggyilkolásával akarnak megidézni.