Szellemfények- Negyvennegyedik fejezet

Amilia már másnap reggelre elintézte, hogy bármikor meglátogathassák az arénát, Marcus pedig nem is akarta halogatni ezt. Wilt és Felixet is magával vitte. Amiliával a főbejárat előtt találkoztak, ahol az egyik őr azonnal elsietett, majd egy igen lenge ruhába öltöztetett, nagyon dekoratív női szolgával jött vissza, aki egy másik bejárathoz vezette őket, amelyen át rövid folyosón keresztül a küzdőtérre jutottak. Marcus valódi érdeklődéssel pillantott körül, mert az aréna lenyűgöző volt.
Itt is voltak őrök, minden kivezető folyosó bejáratánál kettő, összesen huszonnégy. Augur csak néhány pillanatig várakoztatta őket; az egyik folyosóról lépett ki, négy szolga kíséretében. Két lány és két fiú volt vele, akikkel Augur egyértelműen jelezte a vagyoni helyzetét. Mindannyian gyönyörűek voltak és nagyon hasonló megjelenésűek: magasak, vékonyak, hosszú, sötét hajjal, a fiúkat szinte csak a ruhájuk különböztette meg a lányoktól, bár egyikük sem viselt túl sokat. A lányokon áttetsző, térdig érő lepel volt, úgy nézett ki, mintha csak körbe lenne tekerve rajtuk, legalábbis Marcus nem látta, hogy a ruha bárhol is össze lenne varrva. A fiúk hasonló, bár sötétebb színű anyagból készült nadrágot viseltek, felül pedig semmit, csak díszeket. Mindkét mellbimbójukat átszúrták, a tűk láncban végződtek, amely lazán lógott a bordáikon, a hasukon és végül a nadrágjuk derékrészénél tűnt el. Augur rabszolgáin több arany és drágakő volt, mint amennyit Marcus életében összesen viselt. Ehhez képest az ő szolgái nagyjából úgy néztek ki, mintha egy falusi gazdaságból jöttek volna. Augur nem is mulasztott el megvető félmosolyt vetni rájuk, de ez csak a másodperc töredékéig tartott. Amiliát és Marcust üdvözölve azonnal nyájas kifejezést öltött és szélesen mosolygott.
– Amilia, kedvesem! Örülök, hogy látom, de nem azt mondta mindig, hogy az aréna barbár mészárszék?
– Ezt most is így gondolom. – Amilia is mosolygott, de a szeme hideg volt, amilyennek Marcus még nem látta. – De Marcust érdeklik a játékok, és van, akiért érdemes némi áldozatot hozni. – Belekarolt Marcusba és a vállához simult, amivel eléggé meglepte, de azt elérte, hogy Augur arca egy pillanatra megrándult, bár nem tűnt el a mosolya.
– Értem. Nos, ez a második legnagyobb aréna a birodalomban. Ötven állandó gladiátorunk van, a világ legjobb istállóiból kerültek ide, de van már néhány saját kiképzésű is, azóta, hogy megvettem a helyet. Mindenféle viadalt rendezünk, a szabad harcosok küzdelmétől, az ütközetekig. A díszpáholy harminc fő befogadására alkalmas, az ülőhelyek pedig a város teljes lakossága felének elegendőek. Persze ha ennyien meg tudnák fizetni a belépőt. Jöjjenek velem!
Augur felvezette őket egy lépcsősoron a díszpáholyhoz, amely lakosztálynak is beillett volna. A falakat gladiátorküzdelmet ábrázoló freskók és ugyanilyen tematikájú falikárpitok díszítették, körben szófák, amelyeken ülni vagy feküdni is lehetett, asztalok, elöl pedig párnázott ülőhelyek.
– A különleges vendégek saját szolgákat is kapnak a játékok teljes idejére. Semmi sem korbácsolja fel jobban a vágyakat, mint a harc és a vér látványa.
– Tudja, valamikor itt színházi előadások és koncertek voltak, nem harc és vér – jegyezte meg Amilia undorral az arcán.
– Ugyan, Amilia! Én csak a közönség igényeit elégítem ki. Ha a színházért jönnének tömegek, színházi előadást tartanék.
Ezzel kapcsolatban Marcusnak erős kétségei voltak. Augur olyan embernek tűnt, aki élvezi az erőszakot, feltéve, hogy veszélytelenül gyönyörködhet benne. Azt már az előző találkozásukkor is megfigyelte, hogy a szolgái rettegnek tőle, ez pedig sok mindent elmond egy emberről. Azt is látta, hogy amióta Augur csatlakozott hozzájuk, Felix úgy tapadt Wilre, mintha összenőttek volna.
Augur visszavezette őket a földszintre, aztán újabb alagúton át egy belső udvarra jutottak, ahol körben ketrecek sorakoztak, mindegyikben egy-egy vadállat: oroszlánok, tigrisek még egy víziló is, amelynek saját medencét is ástak.
– Az oroszlánokat Afrikából hozattam, a tigriseket Keletről – magyarázta Augur, de Marcus nem nagyon figyelt oda rá inkább Amiliát nézte, aki az állatok iránt némileg nagyobb érdeklődést mutatott, mint az aréna többi részével kapcsolatban. A vadakat Felix is megbámulta, bár inkább rémülettel vegyes csodálat ült az arcán, mint kíváncsiság, és továbbra sem mozdult Wil mellől, aki úgy haladt a gazdája mögött, mint az árnyéka.
– Szívesen megnézném a gladiátorait is – mondta Marcus, amikor újra visszaértek a küzdőtérre.
– Sajnálom, de hátra csak a saját embereim mehetnek és azok, akik vállalják a küzdelmet. Ettől még e rendkívüli hölgy kedvéért sem tudok eltérni.
– Megértem. – Majd, mintha csak akkor jutott volna az eszébe, hozzátette. – Tudja atyám résztulajdonos volt egy gladiátoriskolában. A rabszolgám – a háta mögé intett, Wil felé – ott kapott kiképzést.
Augur végigmérte Wilt, aztán a mosolya őszintébbé és szélesebbé húzódott.
– Ez esetben, uram, mit szólna egy fogadáshoz? – kérdezte.
– Mire gondol?
– A rabszolgája megküzd egy gladiátorommal. Ha nyer, szívesen körbe vezetem önt hátul.
– Ha veszít?
– Ha veszít, az enyém lesz. Feltéve, hogy életben marad – tette hozzá.
– Ez őrültség – szólt közbe Amilia. – Marcus, ezt nem gondolhatja komolyan!
Marcus nem vette le a szemét a másik férfiról.
– Rendben. Mikor? – kérdezte.
– Én éppen ráérek, a gladiátoraim pedig mindig készen állnak. De ha önnek időre van szüksége… – Kihívóan nézett Marcusra, aki csak elmosolyodott.
– Részemről semmi akadálya – jelentette ki.
– Marcus! – Amilia megragadta a karját és olyan erősen szorította, hogy Marcus biztos volt benne, az ujjnyomai látszani fognak. – Ezt nem teheti!
– Már miért ne tehetném, kedves Amilia?
A lány szemében döbbent dühöt látott. Próbálta jelezni a tekintetével, hogy nem kell aggódnia, de Amilia nyilvánvalóan nem értette vagy nem hitte el, mert a következő pillanatban teljes erejéből pofon vágta. Marcus ezen nem is annyira lepődött meg, de azon egy kicsit igen, hogy az apró, törékeny lány ütése határozottan kemény volt.
Amilia sarkon fordult és elviharzott, Marcus pedig megdörzsölte az arcát, miközben visszafordult Augur felé. A férfi láthatóan élvezte a jelenetet, gúnyosan mosolygott.
– Milyen fegyvert választ? – kérdezte.
– Kardot és tőrt.
Más mellett is dönthetett volna, de kedvelte az egyszerűséget, ráadásul Wilnek ezekben volt a legnagyobb gyakorlata.
– Rendben. – Augur intett a háta mögött álló egyik szolgának. – Kísérd hátra a fiút a fegyvertárba, hadd válasszon felszerelést. És szólj Baltusnak, hogy minden küzdőképes gladiátort hozzon a nagy gyakorlótérre, majd ott választunk ellenfelet.
Marcus most először nézett hátra Wilre, aki érzelemmentes arccal fogadta ezt a fordulatot. Felix már kevésbé, ő majdnem olyan döbbenten nézett, mint Amilia korábban.
– Felix menj hátra Willel és segíts neki felkészülni! Én visszahozom Amilia kisasszonyt.
– Sok szerencsét hozzá! – kiáltott utána Augur.