Szellemfények – Negyvennyolcadik fejezet

A fogadásnak megfelelően, Augur körbe vezette Marcust a gladiátorai szálláshelyén, egy fáklyákkal bevilágított folyosón, amelynek mindkét oldalán cellák sorakoztak. A küzdelem után az arénamester visszaparancsolta az embereit a celláikba, mert a harc végeredménye láthatóan erős indulatokat váltott ki, aminek durva kiáltásokkal adtak hangot. Amiliát valószínűleg ezek a reakciók tántorították el attól, hogy hátra menjen velük, inkább hazaindult. Marcus Felixet elküldte vele, Wilt viszont – csak hogy tovább bosszantsák Augurt és az embereit – maga mellett tartotta. Ahogy végig sétáltak a cellák között, gyilkos pillantások kísérték őket, de már egyik gladiátor sem mert megszólalni a tulajdonosuk előtt.
– Ha már itt vagyunk, meg akartam kérdezni valamit. Pera hadnagy vizsgálata alapján, a gyilkosságok egyik áldozata halála előtt az ön egyik gladiátorával találkozott. Livius ékszerkereskedő leánya.
– Sok hölgy leli örömét az embereimben – válaszolt Augur. – Nem nagyon beszélünk erről, de mindenki tudja. Megengedem nekik, de én magam nem foglalkozom vele. Mindenkinek jó ez. A hölgyek kielégülést nyernek és utána eljönnek a játékokra is, a gladiátoraim meg jól érzik magukat és ajándékokat kapnak. A mesterem talán többet tud erről, miután körbenéztünk, nyugodtan beszélhet vele.
A folyosó végén, a küzdőtérre vezető kijáratnál Augur magához intette a mestert, halkan váltott vele néhány szót, majd távozott. A mester imponáló termetű ember volt, azon kevesek egyike, aki egyenesen Marcus szemébe tudott nézni. Az arcát fedő bőrálarc, csak még jobban erősítette, amúgy is fenyegető megjelenését.
– Quintus úr szerint beszélni kíván velem – mondta. Halkan beszélt, de határozottan.
– Igen. Azt mondta, maga talán tud segíteni nekem.
– Kérdezzen!
– Azt kellene megtudnom, hogy egy bizonyos hölgy melyik gladiátorhoz járt be ide.
– Ki lenne az a hölgy?
Marcus megmondta.
– A gladiátort, akihez járt, Tristannak hívták.
– Hívták?
– Edzés közben baleset érte. Nem figyelt eléggé.
Mivel a mester arcát nem látta, Marcus nehezen tudta megítélni a férfi érzelmeit vagy éppen őszinteségét. A hangja mindenesetre csak közönyt tanúsított.
– Kivel harcolt az edzésen, amikor a baleset érte?
– Germanusszal. Tristan nem volt olyan képzett, mint az ön embere. – A mester végigmérte a Marcus háta mögött álló Wilt. – Ha el akarná adni a fiút, javasolnám Quintus úrnak, hogy vegye meg.
– Ennek nem túl nagy a valószínűsége.
– Jó mesterei lehettek, meg sem erőltette magát. Szívesen megnézném, milyen, ha valaki igazi küzdelemre kényszeríti.
– A legjobbaktól tanult, de pazarlás lenne az arénába küldeni.
– Ha ön mondja, biztosan így van. – A mester meghajtotta a fejét. – Van még kérdése?
– Mióta dolgozik itt?
– Csak néhány hónapja. Rómából jöttem.
– És mi történt az arcával? – Marcus feltételezte, hogy a férfi valamilyen sérülés miatt viseli a maszkot. Ez nem volt ritka azoknál, akik harccal töltötték az életüket. Talán a hangját is ez a sérülés érinthette, mert ilyen reszelősen mély és tompa hangot Marcus csak beteg emberektől hallott eddig.
– Ez is kapcsolódik a hölgyhöz, aki iránt érdeklődött?
– Nem.
A mester kicsit oldalra döntötte a fejét, mintha komolyan elgondolkodott volna, hogy válaszoljon-e. Közben egyenesen Marcus szemébe nézett. A tekintete megmagyarázhatatlanul rossz érzéseket keltett, Marcus hátán végigfutott a hideg.
– Megbíztam valakiben, akiben nem kellett volna – mondta végül, és azzal otthagyta őket.