Amikor Marcus visszament a szobájába, Wil az ajtó mellett térdelt, lehajtott fejjel, úgy várta. Behúzta maga mögött az ajtót, aztán megállt a rabszolgája előtt és egy darabig csak nézte. Wil nem mozdult, nem pillantott fel, talán még a lélegzetét is visszafojtotta. A halántékán még mindig ott volt a seb, körülvéve egy sötét zúzódással, a jobb… Szellemfények – Huszonkilencedik fejezet olvasásának folytatása
Völgyi Viktória 